12. Fejezet

 

12. FEJEZET

 

Caroline

 

Fordította: Blake

 

 

– Hogy mi van? – nevettem fel kicsit furán. – Csak szórakozol, hogy tényleg van egy folt a farkadon, ugye? Úgy értem, én csak blöfföltem, hogy biztos azért csinálod sötétben, hiszen ez az egyetlen testrészed, amit még nem mutattál meg a nagyközönségnek. De ez csak egy elmélet volt a részemről – kerekedett ki a szemem, mikor észrevettem, milyen furán néz rám. – De, huh… – fújtam ki a levegőt hangosan. – De ez nem igaz, ugye? Most komolyan, neked van egy foltos…

– Anyajegy – mordult fel. – Egy kibaszott anyajegy.

Mikor a távolba meredt, észrevettem, hogy elsápadt.

– Egy bazi nagy anyajegy.

– Szóval tényleg igaz? – nevettem fel. – Hihetetlen. Fantasztikus vagyok.

Mogorva tekintete teljesen ellentétes volt az én arckifejezésemmel. Megköszörültem a torkomat és lehűtöttem magam, mert ez a téma szemmel láthatóan zavarba hozta őt.

– Ne haragudj, én csak… Tudtam, hogy kell lennie valami nyomós oknak, amiért te csak sötétben vagy hajlandó csinálni és… – megráztam a fejem. – Ez tényleg működik? Úgy értem, még egyetlen csaj sem említette sosem, akiket hallottam rólad pletykálni a zuhanyzóban. És elég részletesen taglalták a dolgokat, szóval gondolom, ezt is említették volna. Nem tudom elhinni, hogy senki, akikkel eddig voltál, soha nem látta.

Kényelmetlenkedve vállat vont, olyan „nem-akarok-róla-beszélni” módjára és kerülte a tekintetemet.

– Két lány látta eddig… Szöszin kívül.

Kihúztam magam.

– És Zoey mégis, miért látta a te farkadat?

Válaszra nyitotta a száját, de megállt, mikor meglátta az arcomat. Ajka mosolyra húzódott.

– Csak nem féltékeny vagy, Szöszire?

Fújtam egyet és odavetettem – Nem.

Igen, de még mennyire.

Vigyora beterítette az egész fejét.

– Egyszer bejött hozzám a zuhanyzóba, gondolom azt hitte Hamilton van bent. – Mosolya hirtelen arcára fagyott és tekintete elhomályosodott. – Mondanom sem kell, kiborult. A másik két csaj szintúgy.

Fogalmam sincs, miért zavart annyira, hogy három másik csaj is látta már a péniszét, de hát ez van, zavart és kész. Visszafogtam magam, még akkor is, ha a mellkasomat szétfeszítette a düh, közömbös hangon kérdeztem:

– Komolyan? Kiakadtak?

– Szerinted? – pillantása kemény volt és átható. Gúnyosan felhorkantva nevetett, majd vállat vont.

– Az első eset… nos, az az első alkalom volt. Meg sem fordult a fejemben, hogy elrejtsem, vagy hogy szégyellnem kellene. Fogalmam sem volt, hogy ez egy amolyan rendellenesség. A családomban mindenki tudott róla, kiskoromban is pucéran szaladgáltam előttük. Soha, senki nem mondta, hogy „Hé, ez totál ki fogja borítani a csajokat egész életedben”.

– Szóval ő már csak akkor látta, mikor ti… – Legyintettem, s azon tűnődtem magamban, vajon miért beszélek erről vele, miközben meztelenül fekszünk egymás mellett az ágyon, teljesen ide nem illő dologról vitatkozva, miközben sokkal fontosabb dologról is lehetne, mint például a lehetséges közös jövőnk.

– Igen – mondta.

– És mit csinált? – Az egyedüli ok, amiért meg tudtam ezt kérdezni tőle, hogy tudtam, számára rosszul végződött. Ha úgy tudtam volna, hogy jól érezte magát vele, tuti nem lettem volna képes megkérdezni.

– Felsikoltott. Magyarázatot követelt, hogy mégis mi a franc bajom van, és hogy ez fertőző-e… és …vágod… – Elsápadt és tekintete elkomorult. – A kurva életbe.

– Micsoda ribanc – horkantottam fel.

Visszapillantott rám.

– Csak tizenhat éves volt.

Számomra ez nem volt mentség. Traumatizálta az én Orenemet.

A ribancnak meg kell halnia… a fejemben legalábbis.

Elképzeltem, ahogy egy hídról taszigálom a mélység felé, miközben ő csak sikoltozik… és hopp… már nem sikoltozik tovább.

Aha, tényleg voltak gondjaim, ugye?

– És a másik lány?

– Tianna – mondta.

Ez betalált, cseppet sem tetszett, hogy ismerem az egyik múltbéli kis cafkáját. Tianna, Tianna, nagy kövér Kurvanna, dúdoltam magamban.

– Jó fej volt – folytatta, és igen, valójában nem akartam róla tudni. De nem úgy tűnt, mint aki tudja, hogy én is jelen vagyok a szobában, mert elveszett az emlékei között. – Úgy tűnt, neki teljesen oké, hogy sötétben csináljuk, mígnem egyszer egyik este leverte a mobilját és felkapcsolta a villanyt, hogy lássa, hova esett.

– Ő is kiborult – találgattam.

Oren bólintott.

– Ó igen, de még hogy. Szörnyszülöttnek nevezett és azzal fenyegetőzött, levágja a farkamat, ha átadtam neki valami nemi betegséget. Mindenféle kedves szarságot mondott. Az az igazság, hogy meg kellett zsarolnom, hogy ne kürtölje világgá.

Kicsi, lehangolt sóhajt hallatott.

– Még mindig gyűlöl engem.

Egy szempillantás alatt az őrült féltékenység helyett együttérzés töltötte meg a szívem. De most komolyan, mi baja volt az összes luvnyának, aki látta? Hogyan tudtak ilyen érzéketlenül kezelni egy ilyen kényes témát?

– Látni akarom – tört ki belőlem.

– Mi van? – hitetlenkedő pillantást vetett rám. – Szó sem lehet róla. Soha többet nem láthatsz így engem. – Mintha eszébe jutott volna, hogy fogadalmat tett magában egy pillanattal ezelőtt és fülig rántotta a lepedőt magán.

A szemeimet forgattam, de aztán elvigyorodtam és közelebb másztam.

– Gyerünk már, lééégyszííí! Ígérem, nem fogom túlreagálni.

Mint egy rák, arrébb mászott tőlem, miközben erőteljesen rázta a fejét.

– Nincs az az Isten. Még Szöszi is kiborult, mikor meglátta. És ő lenne az utolsó ember, aki valaha is megbántana mást, azért, mert kicsit… különbözik az átlagtól.

– Nos, én már tudom, hogy van valami, ami eltér az átlagtól, ezért nem fog meglepetésként érni.

Félre pillantott, az arcát elöntő pánik majdnem megölt.

– De ez egy élénk lilásvörös folt, ami úgy néz ki, mint egy vérrel telt kidurrant véna, vagy valami ilyesmi. És rosszabb, ha le vagyok lankadva.

Érdeklődve felhúztam a szemöldökömet.

– Valóban? Nos, akkor azt hiszem, keménnyé kellene tennem, hogy a legjobb formájában lássam, nemde?

Lenyúltam, és a lepedőn keresztül kezemet a farka köré fontam. Mikor a tenyerembe lökte magát, megszorítottam, jelezve, hogy türtőztesse magát.

– Egyébként meg, az élénk lilásvörös jelenleg az egyik kedvenc színem.

Rám pillantott, arckifejezése megannyi bizonytalanságot tükrözött, de esküszöm fájdalmat is láttam rajta, mintha hinni akarna nekem, bízni akarna bennem, és lénye legkiszolgáltatottabb részét adná nekem.

– Caroline.

Az, hogy miközben a nevemet mondta, és még jobban megkeményedett a kezeim között, örömömben dúdolásra késztetett.

Odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, közben a kezem le és fel dolgozott a lepedőn keresztül az egyre növekvő férfiasságán. Visszacsókolt, s nyelvét mélyen a számba nyomta. Mikor a tenyerébe vette az arcomat, és a lepedő leesett közénk, tudtam, hogy a figyelemelterelésem működött. Ugyanabban a pillanatban elengedtem a farkát, leesett a lepedő, én pedig lepillantottam.

– Baszki – szívta be levegőt, kezét a szája elé kapta, mielőtt elfordította az arcát.

– Ó – valódi meglepetés csendült a hangomból. – Nagyobb, mint gondoltam.

Majd végigsimítottam hüvelykujjammal a jel felett, mely annyira bántotta őt, s hozzátettem:

– Szóval ez az az anyajegy.

Megfordult és rám nézett.

A lehető legártatlanabbul mosolyogtam rá. Végül vonakodva, de vidámság villant a szemében. Aztán elnevette magát és félrepillantott. Arca kicsi kipirult, tudtam, még mindig zavarban van.

Meg akartam nyugtatni. Lehajoltam s hasra feküdtem, hogy a tekintetem egyvonalban legyen az ölével.

– Egyébként engem egy Rorschach-tesztre emlékeztet. Milyen képet látsz ki a tintapacából. Hmm…

Beszívtam az alsó ajkam, miközben a foltot vizsgáltam teljes egészében.

– Én úgy látom… Nyugat-Virginia. Vagy egy nagyon fura, torz spermium. Nem. Nyugat-Virginia jobban tetszik.

Mikor felpillantottam rá, csak pislogott rám, mint aki egyáltalán nem ért semmit. – Mi van? – kérdeztem.

Lassan a hajamba fűzte az ujjait.

– Nem kell úgy tenned, mintha minden rendben lenne, ha nem akarod. Megmondhatod, ha ez kiborít téged.

Zavartan ráncoltam a homlokom.

– Miért zavarna engem egy anyajegy? De most komolyan, Oren.

Visszatértem a Rorschach-teszt tanulmányozásához.

De valójában, nem láttam én ott semmiféle Nyugat-Virginiát, csak egy igen ízletesnek ígérkező, igazán nagy dákót.

– Tudod, valószínű ez az egyetlen alkalom, hogy egy egész államot a számba tudok venni.

Mikor Oren összes hasizma megfeszült, önelégülten elmosolyodtam. Aztán lehajoltam, tövétől a végéig végignyaltam, elidőzve a hegyénél, míg meg nem éreztem a gyöngyöző cseppeket, és nedvének ízét leszopogattam. Mmmm… Lehunytam a szemem és élveztem a nyelvemen szétterülő sós ízt.

– Nyugat-Virginia jó ízű.

Felpillantottam rá, hogy a tekintetünk találkozzon. Végig tartottuk a szemkontaktust, míg előrehajoltam és mohó ajkaim közé vettem. Szeme tágra nyílt, és ujjai mélyebbre fúródtak a hajamba.

– Istenem… – sziszegte, miközben végignézte, ahogy egész hosszában benyelem méretes hímtagját. Nyaka hátra ívelt, és lihegett párat. Aztán sarkát a mellettem lévő matrachoz ütögette, mintha ezzel fogná vissza magát, mielőtt visszanézett arra a pontra, ami a tekintetem és a között a pont között van, ahol a szám fel-alá csúszkált rajta.

– Istenem, Caroline.

Lágyan kezembe fogtam a golyóit is, mire olyan hangot adott ki, melyet nem hiszem, hogy szándékosan tudott volna.

– Baszki, ez… – lökte előre a csípőjét, és ezzel egy időben húzta rá a fejemet a hajamnál fogva. Mikor öklendezni kezdtem, azonnal enyhült a nyomás.

– Kurva életbe, sajnálom… nem akartam… Jézusom. Ez annyira kibaszottul jó. Tudod, ha valaki néz, miközben a szájával kényeztet, az még jobban beindít. Vagy egyszerűen csak miattad. Téged néztelek.

Kicsit keményebben kezdtem el szopni, mélyen a torkomba engedtem, mire ismét egy újabb akaratlan hang szökött ki a száján, megragadta a mellettünk lévő lepedőket a másik kezével, amelyikkel nem a hajamat markolta, és úgy tűnt a nagy fináléra készül.

– Elélvezek. – Hangja feszült volt, ujjai vasökölként markolták hajamat. – Caroline, én… a fenébe.

Megpróbált lerángatni magáról, rengetegszer figyelmeztetett, de én nem mozdultam semerre. Mindenét akartam. Nyögdécseltem a tincseimet tépő erő miatt, miközben erősebben és gyorsabban kezdtem el szopni. Az a szitokáradat, mely elhagyta a száját, miközben a számba élvezett, egyszerre volt mocskos és finom, lenyúltam és magamhoz nyúltam, míg ő elélvezett.

Egy pillanatig túlságosan sokkolt és kielégült volt, hogy felfogja mit is csinálok. Mikor tudatosult benne, hogy én is próbálok elmenni, szeme megrebbent.

– Ó, ezt kurvára nem fogom hagyni. – Megfogta a csuklómat és eltépte ujjaimat a lábam közt lüktető, nedves pontról. Majd a hátamra fordított és fölém mászott. – Múlt éjjel nagyon szexi volt, hogy megérintetted magad, na de hogy két egymást követő éjszaka… arra enged következtetni, nem jól végzem a dolgomat. Ez az én puncim, te nő. Ezt a csiklót csak én érinthetem, senki más.

Hüvelykujja azonnal rátapintott, és könyörület nélkül masszírozni kezdte, amivel szinte azonnal a csúcsra küldött. Felsikoltottam, hátam ívben hajlott.

– Ezt a nedvet egyetlen nyelv sem érezheti, csak az enyém.

Odahajolt, és nem tehettem róla, de a haját a két kezem közé fogtam, olyan intenzíven éreztem ajkait magamon, szinte nem is bírtam tovább.

– Oren.

Megállt, épp mielőtt a csúcsra értem volna, és felpillantott.

– És senki más nem hívhat így, csak te.

Imádtam, ahogy kifejezte, hogy az övé vagyok, de ennél is jobban szerettem, hogy azonnal vissza is adta a birtoklási jogot. Amint meleg, nedves nyelve megérintett, azonnal elélveztem.

 

 

Nem tudom mennyi idő telhetett el. Azt hiszem félálomban lehettem, miközben ernyedten és kielégülten feküdtem mellette. Izzadságunk még meg sem száradt, ahogy összekapaszkodva feküdtünk, de tudtam, hogy ébren van, mert ujjai fel-alá jártak a gerincem mentén. Időnként lentebb tévedt, egészen a fenekemig, ott meleg tenyerébe fogta az egyik félgömböt, de egy másodperccel később már ismét felfelé tartott a csigolyáim mentén.

– El kellene mennem, mielőtt elaludnék – mormoltam, túl ernyedten ahhoz, hogy megmozduljak. Nem válaszolt, nem próbált meg rávenni, maradjak, úgyhogy csalódottan vettem egy nagy levegőt és felültem. De amikor megpróbáltam lemászni a matracról, megfogta a csuklómat. Lepillantottam rá, szívem a torkomban dobogott. De ahelyett, hogy marasztalt volna, ennyit mondott:

– Nincs kocsid.

Pislogtam.

– Mi? Tudom, hogy nincs kocsim.

Felugrott, arca haragos volt.

– Te meg vagy őrülve? Hogy a francba jutottál ide és aztán haza minden éjszaka? Ne mondd, hogy gyalogoltál, mert van vagy húsz háztömb az otthonod és az enyém között.

Megköszörültem a torkomat.

– Oké – mondtam –, akkor nem fogom elmondani neked, hogy hogyan.

Becsukta a szemét és felhorkantott.

– Caroline. Hogy a faszban volt?

– Első este Aspen autójával. És egyébként meg csak tizennyolc háztömb, nem húsz.

– Ó, hát hála Istennek akkor – motyogta, egyáltalán nem megkönnyebbült hangon. – Így, hogy két háztömbbel kevesebb, mindjárt biztonságosabbnak tűnik. Egyszerűen nem hiszem el. Soha, de soha ne tedd ki magad ilyen veszélynek, csak azért, hogy engem láss.

– Már elnézést. – Hátam akaratlanul is kiegyenesedett a kioktató hangnemtől. – NE mondd meg nekem, mit csináljak, tudok magamra vigyázni! – Csípőre tettem a kezem és csak bámultam rá, miközben felugrott az ágyról és kezdte összeszedni a földre dobált ruhákat.

– Vettem néhány önvédelmi órát az elmúlt félévben, mindemellett mindig van nálam paprikaspray, síp, és Noel beszerzett nekem néhány fasza Taser cuccot.

Teljesen felöltözve, egy baseball sapkát húzott a fejébe, felkapta a pénztárcáját és a mobilját a komódról.

– Na, ezzel most fél százalékkal jobban is érzem magam.

A homlokát ráncolta, hogy én még mindig egy lepedőbe csavarva ültem.

– Menjünk már!

Megráztam a fejem.

– Pontosan hova is megyünk?

Állát a mellkasához szorította, de a szemkontaktust folyamatosan tartotta velem, miközben hidegen bámult rám.

– Hazaviszlek.

Azonnal megráztam a fejem.

– Azt nem teheted. Mi van, ha Noel meglátja a kocsidat a felhajtón, ahogy én éppen kiszállok belőle? Meg fog ölni téged.

Közelebb lépett hozzám.

– És mi van akkor, ha néhány pöcsfej kifigyel a kis tizennyolc pluszos kirándulásod során, megerőszakolnak és megölnek? – felhorkantott és hozzátette – Inkább szembenézek a bátyáddal.

Ó, tényleg annyira aggódik értem, hogy hajlandó lenne szembeszállni Noellel, csak hogy biztonságban tudjon? Ez hihetetlenül édes volt tőle. Már éppen el akartam mondani neki, hogy milyen figyelmes tőle, hogy így vigyáz rám, mikor azt mondta.

– Egyébként meg, kölcsön vesszük Szöszi kocsiját. A kulcsot az ajtó mellett hagyta. Ha kinézne az ablakon, mikor odaérünk, azt fogja gondolni ő vitt haza. Probléma megoldva.

Ajkaim szóra nyíltak, és egy kis csalódottsággal vegyített „Ó” jött ki.

– Jó ötlet. Ő biztos nem bánja?

Felhorkantott.

– Szöszi? Dehogy is, ő szeret engem.

 

 

Tíz perccel később, már csak két háztömbnyire voltunk az otthonomtól, mikor kényelmetlenül fészkelődni kezdtem az ülésben. Zoey autója a legkényelmesebb autó volt, amivel valaha mentem, de ez most, ma este más volt, így Orennel az oldalamon. Plusz ott volt ez a dolog kettőnk között, ami közel sem volt megoldva.

– Itt lehúzódhatsz – mondtam csendesen.

Oren kemény pillantást vetett rám.

– Nem hiszem. Elloptuk Szöszi autóját, látni akarom, ahogy bemész a bejárati ajtón.

– Ja – vontam meg a vállam. – De ha itt megállsz, megfelelően el tudok búcsúzni tőled és Noelnek nem kellene azon agyalnia, miért párásodtak be Zoey ablakai, mielőtt kiszálltam.

Satuféket nyomott, Oren a járdaszegély felé kormányozta az autót és leállította azt. De nem ért hozzám. Rám se nézett. Kezeit a kormány köré fonta és kinézett az ablakon. Arckifejezése feszült volt, állkapcsa zordnak tűnt, ahogy a műszerfal világítása visszatükröződött. Hajam a fülem mögé tettem, megnyaltam száraz ajkamat, mikor rájöttem ez mit jelent.

– Soha többé nem fogsz hozzám érni, igaz?

Kifújta a levegőt és csendesen így szólt. – Nem tudom. – Aztán felnyögött, elengedte a kormányt és megfogta a fejét. – Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom.

Átöleltem magam, és egy darab szarnak éreztem magam miatta.

– Sajnálom – suttogtam.

Rám nézett, de nem szólt semmit.

Megráztam a fejem, s felszegtem államat.

– Tudom milyen helyzetbe hoztalak Noellel kapcsolatban. És sajnálom… sajnálom, hogy ezen kell keresztül menned miattam. Sajnálom, hogy becsaptalak. Sajnálom… mindent sajnálok. De legfőképpen azt sajnálom… hogy én nem... hogy semmit sem bánok. – Összerezzentem. – Tudom, hogy ez borzalmas és önző dolog részemről, de nem bánok semmit. Minden percét imádtam, és… életem legjobb időszaka volt. Szóval köszönöm.

– Gyere ide – mormogta halkan, és felém nyújtotta a kezét.

Közelebb húzódtam hozzá, s az ölébe húzott. Egyik kezével a tarkómon simogatta a hajamat, míg a másikat az arcom oldalán pihentette. Egy pillanatig egymás szemébe néztünk, olyan erős kísértést láttam az arcán átfutni, mely édes megnyugtatásul szolgált számomra. Aztán szorosan magához húzott, míg arcom megint a mellkasához szorult, s karjait körém fonta.

– Tudod, hogy nem haragszom, ugye? – mondta halkan – Mikor az előbb felcsattantam, sem voltam igazán dühös. Én csak… nem tudom. Nagyon rossz pillanatom volt, az egész valóság úgy rám zuhant, azt hiszem. Nem kellett volna rajtad levezetnem.

Szipogtam és szárazra töröltem az arcomat. Amúgy is szarul éreztem magam, hogy ilyen helyzetbe hoztam. Elhúzódva meleg mellkasától, felnéztem a szemébe és azt suttogtam:

– Megyek.

– Ne – mondta, s megcsókolt.

Kezeivel foglyul ejtette az arcomat, miközben a számat kínozta, lágyan az ajkaim közé furakodott a nyelvével, s a lelkem egy darabját követelte.

Megfogtam az inge gallérját, közelebb húztam, átcsúsztam az ölébe, forró ölemet keményedő farkához nyomtam. Hozzám nyomódott ő is, s a számba nyögött. Azt hittem elmegy, ott, Zoey kocsijának vezetőülésén, két háztömbnyire a bátyámtól, de elhúzódott, hevesen és zihálva. Homlokát az enyémhez nyomta.

– Egy hét.

Zavartan pislogtam.

– Egy hét mi?

– Erre. Rád, rám, ránk. Egy hetet adunk magunknak arra, hogy felfedezzük… mindazt, amit csak szeretnénk, aztán – a testvéred iránti tiszteletből – befejezzük. Vége. Soha többé nem beszélünk róla, oké?

Valójában nem akart egy hetet adni nekem. Láttam a szemében kavargó gyötrelmet, ahogy megfeszült az állkapcsa, hallottam kemény, suttogó szavaiban. Noellel szembeni árulása megölte őt. De ugyanúgy kísértésbe esett, ahogy én. Azonnal rábólintottam. Rájöttem, többet kapok most tőle, mint amit bármikor kérhettem volna.

– Benne vagyok – mondtam. Egyszerre voltam elégedett és szomorú, mert tudtam, hét napom maradt vele.