25. Fejezet

 

 25. FEJEZET

 

Caroline

 

Fordította: Maya

 

 

Oren nem keresett Sander látogatása után. Azon az éjszakán pedig számítottam egy üzenetre, egy hívásra, vagy valamire.

Eléggé biztos voltam benne, hogy olyanokat akar mondani, mint például: "Mi a francot láttál valaha is abban a baromban?"vagy"Kérlek, basszus, mondd, hogy jobb vagyok az ágyban, vagy az enyém nagyobb, mint övé.”

Bármit! De semmi, teljesen eltűnt.

Nem voltam biztos benne, hogy ez mit jelent. Beszélni akartam vele, majd meghaltam, hogy megmondjam neki, milyen szexi volt figyelni őt, ahogy eljátszadozott Sanderrel. Egy nagy, heverésző oroszlánra vagy párducra emlékeztetett, egyike azoknak a hatalmas dzsungelmacskáknak, az a típus, amelyik nem csak kiveri a szart a zsákmányából, hanem először játszadozik vele, egyesével tépve le a végtagjait. Fogalmam sincs, miért gondoltam szexinek, de annak láttam.

Tehát most tudni akartam, vajon annyira undorodik-e az előző pasiválasztásomtól, hogy most végzett velem, vagy mi. Mi a francért nem beszél velem? A napi többszöri üzenettől eljutni a semmiig, a szart is kiijesztette belőlem.

Amikor tizenöt órával az után, hogy Sandert kirugdosta az udvaromról, végre küldött egy üzenetet, kissé megijedtem attól, hogy elolvassam. Mi van, ha valami olyasmit mondana, hogy: Muszáj beszélnünk? Egyet sem akartam azokból a beszélgetésekből. Még nem végeztem vele, nem volt elég belőle.

De felhúztam a nagylány bugyimat – vagy legalábbis az egyetemista lány bugyimat –, és résnyire kinyitottam az egyik szememet, hogy így olvassam el. Mikor azt mondta: Menjünk ma el, hirtelen a másik szemem is kinyílt.

– Hogy? – Üzenetírás helyett tárcsáztam a számát. – Mi a fenéről beszélsz? – követeltem, amint felvette.

– Hogy érted, miről beszélek? Nem volt bonyolult kérdés. El akarsz, ki akarsz menni?

– Hogy érted azt, hogy kimenni?

– Ki – ismételte meg nehézkesen. – Mint...ki. Kint. Nyilvánosan. Csak... ki.

– De... mi... nem mehetünk ki.

– Miért nem?

– M-mert! – locsogtam. – Mi van, ha valaki meglát minket és elmondja Noelnek? A fenébe, mi van, ha Noel lát meg minket?

– Esküszöm, Noel az egyetlen személy a földön, aki eddig még nem tud rólunk, és elkezdtem azon tűnődni, miért nem.

Tátva maradt a szám. Épp azt mondta, amit gondoltam, hogy mondott?

– Mit mondasz? El akarod mondani neki?

– Nos, végül is igen.

– D-d-de most akarod elmondani neki?

Felsóhajtott mielőtt válaszolt. Aztán azt mondta: – Tegyük fel, hogy kész vagyok elmondani neki, amikor te az leszel.

Ó, Istenem! A gyomrom hirtelen háborogni kezdett az idegességtől. Elképzeltem Noelt, ahogy bemos Oren arcába és addig nem áll le, amíg a barátom kórházba nem kerül. Félelem szorongatta a torkom, és a tenyerem a meleg izzadságból hideg pánikba ment át. – Tehát kész vagy elmondani neki?

– Nem – mondta határozottan. – Csak akkor vagyok készen, amikor te.

Megráztam a fejem. – Ez nem válasz.

– Nos, szar ügy, mert ez az egyetlen válasz, amit adok.

– Nos, baszd meg! Nem szeretem, ha olyan helyzetbe kerülök, ahol én vagyok az egyetlen, aki meghozza ezt a döntést.

– Nos, nem tetszik ez a beszélgetés ma. Nem azért hívtalak fel, hogy harcoljunk. Csak veled akarom tölteni ezt a rohadt napot, mert egész éjjel nem láttalak. Ingerlékeny és pokolian féltékeny vagyok, miután találkoztam azzal az idiótával, akivel randiztál, és őrülten aggódom magamért, hogy meggondolod magad kettőnkkel kapcsolatban, miután újra láttad őt, és csak veled akarok tölteni egy átkozott napot. Oké?

Szófosása volt, vagy valami hasonló. A szavak csak elkezdtek ömleni belőle, amíg már forgott tőle a fejem.

Végül felemeltem a kezem és azt mondtam: – Várj! Mégis miért hitted, hogy újragondolom a kapcsolatunkat, miután találkoztam vele?

– Nem tudom – motyogta. – Ő volt az első szerelmed, vagy akármi. Ti csajok nagyon érzelgősek vagytok, és szar, amikor az első szerelmetekről van szó, nem igaz?

De igen. Azok vagyunk.

– De Sander nem volt az első szerelmem. Ő csak egy... hülye fiú volt, aki rámosolygott egy fiatal, sebezhető, magányos lányra, aki éhezett egy kis figyelemre. Ő csak kapott az alkalmon és élt vele, kihasznált, majd elhagyott. Az egyetlen dolog, amit az iránt a barom iránt érzek, az a legnagyobb elégedettség, hogy jól tökön rúgtad miattam.

– Tényleg?

Mosolyogtam és megforgattam a szemem. Teljesen összezavarta a fejemet, hogy a pimasz, magabiztos Oren Tenning olyan bizonytalanul viselkedett. De aztán eszembe jutott, hogy ez volt az első alkalom, hogy bárkinek meg mert nyílni, és megpróbálkozott egy kapcsolattal a tesója halála óta, és mióta egy hülye ribanc, aki az első volt neki, összetörte az egóját. Így gondolkodva, igen, volt értelme, hogy van néhány kétsége.

– Igen, tényleg – mormogtam. – És igen, szívesen tölteném kint veled a napot. – Ha Noel meglátna minket és rájönne, azt hiszem, ez csak egy esély, amit kész voltam megmutatni Orennek, hogy a leghatározottabban nem áll szándékomban meggondolni magam vele kapcsolatban. Mert ő volt az első szerelmem.

– Nagyszerű – mormolta, mintha próbálná összeilleszteni a bizonytalanságait és visszatérni a magabiztos Orenhez. – Csak van egy hely, ahova elvinnélek. Körülbelül egy órányira innen, a szülővárosom közelében van ez a park. Nagyon szép és elég messze kell lennie, hogy a bátyád ne tudjon róla. Egy folyó mellett van, van ott egy vásár, szórakozási lehetőség, és kis ételárusító bódék, és...

– A Rainly Parkra gondolsz?

– Ó, hallottál róla? – csalódottság töltötte meg a hangját.

– Igen, persze. Noel néhányszor elvitt minket oda családi kirándulásokra.

– Az a rohadék – tört ki. – Én vagyok az, aki először oda vitte őt. Hogy merészel odavinni téged, mielőtt én megtehettem volna?

Vigyorogtam. – Ha ettől jobban érzed magad, akkor lefogadom, hogy veled sokkal jobban fogom érezni magam ott, mint vele valaha is tettem.

– Átkozottul igazad van, jobban fogod.

Felnevettem, és végül velem együtt kuncogott.

– Felveszlek egy óra múlva a helyünkön, jó? – kérdezi.

Öröm virágzott a mellkasomban. – Jól hangzik. Akkor majd találkozunk.

– Igen. Viszontnyalásra, bébi!

 

 

Először elvitt corn-dogot venni, mert éhen akart halni, és amíg ő hármat benyomott az én illedelmes egy darabomhoz képest (oké, rendben, az utolsó corn-dogjának a felét elloptam), a kézműves bódék körül bolyongtunk, néhány freestyle festőművészt figyelve, mielőtt rábukkantam egy antik videóstandra.

Miután átlapoztam egy halom régi DVD-t és videókazettát, találtam egy átdolgozott verziót a Disney Child of Glassból, és majdnem összepisiltem magam.

– Ó, Istenem, mindenhol kerestem ezt a filmet.

Megnézve a borítót, Oren felnevetett. – Azta! Azzal a szemüveggel, amit a gyerek visel, meg tudom érteni, miért lett teljesen nedves a bugyid.

Rácsaptam a karjára. – Csitt! Ez egy hetvenes évekbeli film. Akkor mindenkinek vacak volt az ízlése, nem volt érzéke a divathoz.

– Igen, látom. Őszintén szólva, ha valaha ilyen inget hordanék, lőj le és szabadíts meg a szenvedésemtől.

– A történet fogott meg, nem az, amit viseltek.

– Miről szól? – Oren kivette a kezemből a DVD-t és megfordította, hogy megnézze a hátulját.

A homlokomat ráncoltam. – Tudod, nem is emlékszem.

– Izgalmasan hangzik – mondta pikírt hangon.

Összehúztam a szemöldököm és újra megböktem a karját, csak hogy jobban érezzem magam. – Nagyon kicsi voltam, amikor utoljára láttam. Valami szombat délutáni filmkülönlegesség volt a TV-ben. Csak egyszer láttam, de emlékszem, egyszerűen imádtam. Imádtam a szellem nevét.

– Inez Dumaine – sóhajtottam vigyorogva. – Arról álmodoztam, hogy ha valaha lesznek gyerekeim, Inez Dumaine-nek nevezném el a kislányom.

Emlékezve arra, hogy soha nem lesznek gyerekeim, a mosolyom elhalványult. Oren felnézett a hátlap olvasásából, és az arckifejezéséből meg tudtam mondani, hogy pontosan tudja, mire gondolok.

Szóval megköszörültem a torkomat és folytattam. – Mindenesetre imádtam az akcentusát is, és ahogy a főszereplő fiú nevét mondta, aki segített neki.

És másnap újra meg akartam nézni, így Noel elvitt a közeli videókölcsönzőbe, hogy megszerezzem, de nem volt. Mindenhol kerestük. Végül levelet írtam Walt Disney-nek és megkérdeztem, hogy vásárolhatok-e tőlük egy másolatot. – Majd mogorván hozzátettem. – Az a rohadék soha nem válaszolt.

– Majd seggbe rúgom – ígérte Oren, és halálosan komolyan hangzott.

Elnevettem magam és megragadtam a karját. – Már nem számít. Már a miénk a film.

– Nos, gyerünk, vegyük meg és nézzük meg ma este, amikor hazaérünk.

Ahogy odavitte az eladónak, hogy kifizesse, hátramaradtam és döbbenten bámultam utána, amint a zsebébe nyúlt a pénztárcájáért. Miután végzett, visszatért hozzám az új filmmel és egy büszke vigyorral az arcán.

– Mi van, ha végül nem működik? – mondtam hirtelen ravaszul, ahogy beharaptam az ajkam. – Vagy mi van, ha működik és szörnyű lesz a film? Fiatal voltam, évek óta nem láttam.

Játékosan megpöckölte az orromat az ujjával. – Őszintén, kedvesem, nem érdekel, hogy hogyan végződik a film. Most megmosolyogtat téged, és ez minden, ami számít.

A szívem elolvadt, képletesen megszakadt, egy nagy adag folyékony péppé váltam, ami szétfolyt a lábai körül. Kiengedtem egy megdöbbent lélegzetet. – A fenébe, Oren. Fogalmad sincs róla, hogy a váratlan kis kedvességeid beindítanak engem. Olyan nedves vagyok most, hogy valószínűleg, ha az arcodra ülnék, abban a pillanatban elélveznék, ahogy a nyelved megérintene engem.

Felnyögött, és szinte fájdalmasan megragadta a kezem.

– Tudok egy helyet.

Miközben olyan gyorsan sétált, hogy majdnem futnom kellett, hogy lépést tartsak vele, kuncogtam és az oldalához préseltem magam. – Tényleg találunk egy helyet, ahol együtt lehetünk... pont itt?

Küldött felém egy kemény, komoly pillantást. – Bassza meg, igen! Nem mondhatsz nekem következmények nélkül ilyen szart, te nő. Most olyan kemény vagyok, mint egy kibaszott kő.

Kisiettünk a kis bódépiacról és áthaladtunk egy nyitott pázsiton, ahol családok piknikeztek, ahová Noel kirándulni hozott minket a múltban. Mikor Oren elkanyarodott egy benőtt ösvényre, megszorítottam a kezét. – Hová a pokolba viszel engem? – kérdeztem, mivel egy felirat volt olvasható előttünk, hogy Az ösvény le van zárva.

– Egy helyre, ahova Noelt soha nem, tehát biztos vagyok benne, hogy soha nem vitt téged el oda. – Kissé önelégültnek hangzott, miközben megragadta a derekam és átemelt a felirat másik oldalára, majd utánam ugrott. – Az ösvény végén van egy vízesés.

– Tényleg? Az szuper!

– Igen, elég klassz, de néhány éve le kellett zárniuk a talaj eróziója miatt. Időnként a partok csak úgy... összeomlanak.

Tágra nyílt a szemem. – És odaviszel megrontani?

Elvigyorodott és rám hunyorított. – Bízz bennem, bébi, még mindig lesz ott elég hely azt tenni, amire gondolunk.

Megbíztam benne, és ő bebizonyította, hogy igaza volt. Attól a naptól kezdve soha többé nem néztem ugyanúgy egy vízesésre.