18. Fejezet

 

18. FEJEZET

 

Ten

Fordította: Miya

 

 

Fogalmam sincs, hogy miért leszek mindig fizikailag rosszul, amikor a szüleim a nevét említik. De a gyomrom felfordult, epe árasztotta el a torkomat és a látásom elhomályosodott.

– Komolyan? – ugrottam talpra, és körbepillantottam az asztalon. – Ezt a szarságot az új barátnőm előtt kell felhozni? – És én még azt hittem, Caroline lesz a tökéletes hárítás, egy puffer a családi dráma elkerüléséhez.

Anya rémülten, tágra nyílt szemmel nézett Caroline-ra, mielőtt visszafordult volna hozzám. – Ez a szar a húgod öröksége. Nem akarod megtisztelni? – A hasamban lévő tekerő, kavargó érzések a gyötrelem kis tűivé váltak. Kissé összegörnyedtem, csípőmre téve a kezemet, hogy megpróbáljam elrejteni, mennyire fájt.

– Nem is akarok rágondolni – sziszegtem.

Anya szomorú lélegzetet vett, mire apa megfogta a kezét. Utáltam őket felzaklatni, de basszus, miért kellett ezt mindig rám kényszeríteni?

– Édesem, ez nem egészséges. Úgy teszel, mintha soha nem létezett volna, ez nem fogja megszüntetni a fájdalmat.

Igen, nos, nem kellett egyetértenem. Átkozottul jól működött az elmúlt négy évben.

Amikor apám megpróbált mondani valamit ezután, felemeltem az egyik kezemet, és felpattantam. – Ne.

– Úgy gondoljuk, hogy segítségre van szükséged – ejtette ki a szavakat anya, amitől megrázkódtam a döbbenettől.

– Mi?

– A legnagyobb félelmünk az volt, hogy soha nem tudsz tovább lépni a történtekről. És egy ideig azt hittük, hogy sikerült. De egyértelműen csak elnyomod. Még a gyász szakaszait sem próbáltad ki, hátha az segítene feldolgozni ezt, és végül visszatér, és egyszer beléd mar, amikor a legkevésbé számítasz rá.

– Jól vagyok – robbantam ki. – Bocsássatok meg, ha nem akarom életem hátralévő részét azzal tölteni, hogy depressziós vagyok... valaki miatt, aki soha nem tér vissza.

Apa megrázta a fejét. – Még mindig nem tudod hangosan kimondani a nevét, igaz?

Éles figyelmeztető pillantást vetettem Caroline-ra, mondván, hogy tartsa zárva a száját. A szeme tágra nyílt, ahogyan befogadta a diszfunkcionális családi jelenetemet. Bassza meg, annyi kérdése lesz ezek után. Mi járt a fejemben, hogy idehoztam?

– Mrs. Tenning – mondta, és anyámhoz fordult. – Nem tudom, hogy ez segít-e valamiben, de Oren már járt terapeutánál.

Micsoda? Döbbent pillantást vetettem rá, de nem is nézett felém. A szüleimre összpontosítva a mellkasához szorította kezeit, valódi együttérzéssel. – Úgy értem, tudom, hogy ez még nem sokat segített neki, de valójában elment néhány foglalkozásra, aminek valamit jelentenie kell, igaz? Elismerte, hogy segítségre van szüksége. Nem erre mondják azt, hogy ez már fél siker?

Anyám szeme könnytől csillogott, amikor felém fordult. – Tényleg? Ó, Oren. Ez elképesztő. Nagyon büszke vagyok rád.

Ahogy átölelt, tekintetem találkozott Caroline pillantásával, és tágra nyitottam a szemem, hogy némán megkérdezzem, mi a francot gondolt.

– Köszönöm – motyogtam anyukámnak, miközben kiszabadultam a meleg öleléséből, ami valójában hiányzott. – Az én hibám, hogy meghalt, de te annyira büszke vagy rám. Ettől minden kibaszottul sokkal jobb.

Mivel nem tudtam kezelni még egy másodperccel tovább ezt a szart, elfordultam tőlük, és elindultam. Millió különböző irányba száguldoztak a gondolataim, miközben vakon kiviharoztam az étteremből. Automatikusan elindultam a teherautóm felé, de a tesóm véres, üvegszilánkokkal teli arca, ahogy a kormánykeréknek dőlve feküdt, megállásra késztetett. Sikoltása, amikor kiabált, hogy segítsek neki, visszhangozott a fejemben.

Nem voltam képes vezetni, ezért jobbra fordultam és elindultam lefelé a csendes járdán, kitérve az utcai lámpák elől, hogy az árnyékban maradjak.

Nem jutottam túl messzire, mielőtt Caroline kifulladva utolért, és futva mellém lép. Zihálva próbálta tartani a tempót. – Ugye nem azt tervezted, hogy csak úgy itt hagysz? A szüleiddel... akikkel most találkoztam.

Gyors, kemény pillantást vetettem rá. – Ha velem akarsz jönni, jobb, ha lépést tartasz.

– Ó, ne gondold, hogy nem tudok. – Félig kocognia kellett, de sikerült lépést tartania, és nem panaszkodott.

Valójában a dühítő nő abszolút, áldottan hallgatott... ami csak jobban feldühített. Miért nem kiabált velem, és hibáztatott azért, hogy durva voltam a "csodálatos" szüleimmel szemben, és követelte, hogy tudja, mi történt? Veszekedni akartam, de hogy a fenébe kellett volna felvennem a harcot egy ilyen támogató, csodálatos barátnővel?

– A picsába! – rúgtam bele egy postaládába, ami mellett elhaladtunk. – Hogy mernek ilyen könnyen megbocsátani?

Caroline nem válaszolt. Csak annyit tett, hogy egy hajtincset bedugott a füle mögé, és ezzel elárulta, mennyire ideges. Összeszorítottam a fogaimat, és azonnal elgondolkodtam, amiért ilyen helyzetbe hoztam.

Rápillantva azt mondtam. – Nem hiszem el, hogy kibaszottul hazudtál értem. Terápia?

Felhorkantam. Én terápián? Mi a fasz!

– Mi van? – Egy halvány mosolyt küldött felém, és vállat vont. – Daisy Gamble lánya vagyok. Mindent tudok a hazugságról.

Megráztam a fejemet, és végül elmosolyodtam. A csajnak volt egy titkos együttműködő, egy összeesküvő, cinkos oldala, de eddig mindig a javamra használta, a szobámba lopakodástól a kibaszott világom megváltásán át, a szüleim lerázásáig. Őszintén szólva, ki tudnám csókolni a szart belőle a hazugságáért.

A kis szülővárosom kihalt utcáján körülnézve megkérdezte. – Egyébként, hova megyünk?

Megráztam a fejem, képtelen voltam nyugodt maradni. A puszta tény, hogy mellette vagyok, elolvasztott mindenfajta haragot bennem. Az átkozott nőnek volt egy rossz szokása, hogy túl boldoggá tett, amikor csak velem volt.

– El kell mennem a helyemre. – Egy kétségbeesett erőfeszítésként komoran pillantottam rá, hogy fenn tartsam a haragomat, de basszus, nagyon szép volt, ahogy az erőfeszítéstől kipirult az arca, miközben lépést tartott velem. – És mivel mindenképpen az árnyékom akarsz lenni, azt hiszem, velem jössz.

Furcsa módon, valójában meg akartam mutatni neki a helyemet, ahova gyerekkoromban mentem, hogy egyedül legyek. Még soha nem vittem oda senkit. Még a tesómat sem. De valahogy helyénvaló volt Caroline-t odavinni.

– Van egy helyed? – sandított rám a szeme sarkából, és mosolyogni kezdett. – Ez nagyon menő.

Felhorkantam. –Persze, hogy van egy helyem. Mindenkinek van egy helye.

De ő megrázta a fejét. – Nekem nincs helyem.

– Tök mindegy! Nem veszem be. Kell lennie valahol, ahová csak azért mész, hogy egyedül legyél, lazíts, vagy hogy kihúzd a fejed a seggedből.

– Nem ott, ahol felnőttem. Úgy értem, régen a lakókocsiban tábort vertem néha a hálószobámban, de meg kellett osztanom Coltonnal és Brandt-tel, szóval... valójában nem csak az enyém volt.

Mikor elhaladtunk egy régi, lepukkant filmszínház mellett, Caroline-nak elakadt a lélegzete és felpillantott a bejáratra, ahol a jegypénztár volt. – Ó, te jó ég! Ez a hely olyan fantasztikus. Kár, hogy ennek ellenére nincs nyitva.

Mosolyogva megfogtam a kezét. – Volt egy olyan érzésem, hogy élveznéd. Na, gyere!

Amikor letértem a színház mellett egy sötét sikátorba, közelebb lépett hozzám, és megérintette a hátam, miközben vakon követett.

– Szóval, a te helyed egy sikátor? – Az óvatosság a hangjában elárulta, hogy nem hatotta meg. – Ez olyan hátborzongató.

Megálltam egy rozsdás tűzoltó létra mellett. – Nem, okoska. A helyem a színház tetején van. Megfordultam, a létra melletti falhoz szorítottam, és közel hajoltam hozzá. – Lám, mindig is volt egy fétisem, amiért figyelemmel akartam kísérni és kézben tartani a film szerelmeseit.

Horkantással hátravetette a fejét, és nevetett. – Ó Istenem! Nem hiszek neked. Össze kéne omlanod, és te még mindig éretlen szójátékokat sütsz el?

– Valld be – mormogtam, és még közelebb hajoltam, hogy beszippanthassam a hajának illatát. – Pontosan ez tetszik neked a legjobban bennem.

– Hmm. – Érdeklődő mormogása felpezsdítette a véremet, és megkeményedett a farkam. – Van benne valami szemtelen és szexi – ismerte el végül.

– Ó igen? – Arcomat az övéhez hajtottam, amíg a szánk össze nem ért. De nem csókoltam meg. – Ha nem ismerném jobban, Miss Gamble, azt mondanám, hogy most megpróbál elcsábítani.

– Szinte a Diploma előttet idézted – mondta az orromra koppintva.

– Tényleg? – A csípőmet az övéhez szorítottam, hogy érezze, milyen kemény vagyok. – Fogadok, hogy nincs elég jó idézet ahhoz, amit most veled szeretnék kezdeni.

Míg a tekintete könyörgött, hogy basszam meg, az ajkai egyetértettek, mert a fülembe súgta. – Vigyél el... – Kezdtem felnyögni örömömben, de aztán befejezte. – ...hogy megnézzem a helyedet, Oren.

Közelebb léptem hozzá, a szám csak centiméterre volt tőle. – Jobb, ha mielőbb elkezdesz mászni, asszony, mielőtt még falnak támasztalak.

Tekintete a mellettünk lévő létra felé sodródott, mire a szeme tágra nyílt. – Mi...? Nem! Ó, nem! Ugye, valójában nem várod el tőlem, hogy megmásszam azt a rozoga izét?

A nyelvem csettintésével megfogtam a derekát és felemeltem, hogy elérhesse az alsó fokot. – Igen, abszolút. Most menj!

– Oren... – Kapaszkodott és káromkodott, mire végre elkapott egy jó kapaszkodót. Amint felhúzta magát, nyöszörgött. – Ó Istenem! Meg fogok halni.

– Csak... mássz – mormogtam elismerően, élvezve a kilátást. Valószínűleg ez volt a második, talán harmadik alkalom, amikor valaha ruhában láttam, és alulról láttam. Basszus,szerencsés kurafi voltam. És baromság, hogy így öltözött fel a szüleim miatt. Semmiképpen sem azért vette fel ezt a csipkés fekete tangát, hogy lenyűgözze anyámat.

Jól mászott magas sarkúban, ami teljesen lenyűgözött. Amikor mégis utána indultam, a létra megingott az együttes súlyunktól. Megdermedt, felsikkantott félelmében, és szorongatta a lépcsőt mintha az élete múlna rajta, míg meg nem szokta a mozgást.

Amikor lassan ismét mászni kezdett, lepillantott, és megkérdezte. – Illegális ide felmászni?

Vállat vontam és vigyorogtam rá, azon gondolkodva, milyen gyorsan tudnám kihámozni ebből a tangából. – Több mint valószínű.

Ismét előre nézett. – Ó, Istenem! Mit csinálunk, ha elkapnak?

– Úgy gondolom, börtönbe kerülünk.

Egy pillanatra megállt. – Oren!

– Mi van? – Megböktem a bokáját, hogy mozogjon. – Miért aggódsz ennyire? Én vagyok a srác; én leszek az egyetlen, aki több mint valószínű, hogy csoportos erőszakot fog elkövetni majd Bubba és barátaival, ha bevisznek minket a börtönbe.

– Ó, olyan vicces vagy.

– Igen, gondoltam, hogy ezért vagy velem.

Horkantott, de elértük a régi mozi tetejét, így boldog voltam. Caroline megállt, amint lekászálódott a létráról. – És most? – Fogalmam sincs, miért suttogott hirtelen, miután egy hangos vitát folytattunk végig az épület oldalán, de imádnivalónak tartottam.

Átkaroltam a derekát, és abba az irányba fordítottam, ahova mindig mentem, amikor egyedül jöttem fel ide. – Erre – majd megcsókoltam a haját.

Miután leültem a tető közepére, az ölembe húztam, hogy ne kelljen a piszkos zsindelyre ülnie és összekoszolnia magát. Nincs ok az ilyen tökéletesség bemocskolására. Ráadásul csipkébe burkolt popsija nagyon jól érezte magát a farkamnál.

Miután letelepedett elém, átkaroltam és megcsókoltam a nyakát. – Most dőlj hátra, nézz fel az égre, és csak... élvezd – suttogtam a fülébe.

Követte az utasításaimat, és elakadt a lélegzete a gyönyörűségtől. – Azta!

– Tudom, klassz mi? – Én is felnéztem, és az éjszaka úgy tűnt, hogy elnyel egészben bennünket, és olyan jelentéktelennek és kicsinek érezve magam ebben a pillanatban, mégis fontosnak és szervesnek az univerzumban. Az érzést lehetetlen volt megmagyarázni. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyeket csak érezned kellett.

Úgy tűnt, hogy Caroline is ezt érezte. Megszorította az alkarom, és mélyet lélegzett. – Innen olyan tökéletes az ég. A csillagok annyira közelinek és mégis oly távolinak tűnnek.

Bólintottam. Ó, igen, teljesen megértette.

Bő tizenöt percig csendben ültünk, és hagytuk, hogy az este elvigyen minket arra a helyre, ahol békésnek és szabadnak éreztük magunkat.

Az egyetlen probléma az volt, hogy nem maradhattunk itt örökké. Caroline törte meg a szép csendet.– Szóval... a tesód neve Zoey volt?

Kifújtam a levegőt, és kinyújtottam alatta a lábaimat, mielőtt a kezeimet végigfuttattam a combján. – Igen.

Felém fordította az arcát, hogy megcsókolja az állkapcsomat. – És ezért írod állandóan a nevét.

A homlokomat ráncoltam a csillagok felé. – Nem írom állandóan.

Caroline halkan felnevetett. – Többször is rajtakaptalak.

Felmordultam, majd megbillentettem az arcomat, hogy az arcához simítsam. Egy aranyos zümmögést hallatott, miközben megcirógatott. –Tényleg kellemetlen számodra ez a beszélgetés; ez imádnivaló.

– Köszi. – Átkaroltam a derekát, hogy valamivel jobban érezzem magamat... még akkor is, ha csak a feneke volt az ölemben. – Örülök, hogy egyikünk szórakozik.

– Valahogy azt hittem, hogy bejön neked – ismerte el.

Összeráncoltam a homlokomat. – KICSODA? Ham nője? Nem. Nos, valami olyasféle azt hiszem. Úgy értem, kedvelem Szöszit, de nem... nem úgy.

– Kedveled, mint egy báty – sejtettem.

Testem minden izma megdermedt erre a szóra. Már voltam testvér. És annak rossz vége lett. Nem akartam újra testvér lenni más szegény, gyanútlan, ártatlan lánynak.

– Tudod, rendben van, ha testvéri érzelmeid vannak iránta – mormogta Caroline, és a hajamba simította az ujjait. – Nem fog semmit elvenni abból, amit az első Zoey-nál éreztél. Három testvérem van, és attól, hogy az egyiket szeretem, nem tart vissza attól, hogy a másik kettőt is épp annyira szeressem.

Felnyögtem. – Jézusom, nem hazudtál a szüleimnek, igaz? Tényleg találkozom egy tanácsadóval. Csak nem jöttem rá, hogy te vagy a pszichiáter.

Halkan kuncogott. – És ha rendkívül jó fiú vagy az óránk hátralévő részében, Dr. Caroline akár hajlandó lesz alapos testedzést is adni neked, amint ennek vége.

– Mmm. – Megcsókoltam a fülét, és az ujjaimat lecsúsztattam a derekától a combja belsejéig. – Átugorhatunk egyenesen arra a részre?

Megfogta a csuklómat, és a kezemet a térdén egy tekintélyesebb helyre emelte. – Nem, amíg az órája még tart, Mr. Tenning.

Enyhén megharaptam a fülcimpáját. – Szórakozásellenes.

Vigyorgott és megfordult, hogy felnézzen rám. De az arckifejezése ugyanolyan gyorsan komor lett. – Miért mondtad, hogy a te hibád volt, hogy meghalt?

Nyögve lehunytam a szemem. – Mert az volt.

Zavarodottan ráncolta a homlokát. – Szóval... lelőtted? Megszúrtad? Megfojtottad egy párnával? – Egy rövid szünet után helyeslően bólintott. – Valójában én számtalanszor fontolgattam, hogy egy párnával megfojtom Brandtet.

Nem tehettem róla, mosolyogtam. De aztán az emlékek rögtön visszakúsztak és elnyeltek. – Hagytam vezetni – ismertem be végül –, amikor tudtam, hogy feldúlt volt.

Caroline egy pillanatra elhallgatott, mire egyszerűen megkérdezte. – És miért csináltad ezt?

Egy sóhaj szalad ki a tüdőmből. Visszapillantottam a csillagokra és szorosabban magamhoz húztam a karjaimba a meleg testét, rádöbbenve, milyen megtiszteltetés volt így tartani. Egy pillanat, és tőle is megfoszthatnának... csak úgy.

Az arcomat a hajába fúrtam, és értékeltem, amim most van, és azt mondtam. – Mert ideges volt. Szeretett vezetni, ezért úgy gondoltam, hogy ha engedem, hogy kormányhoz üljön, jobban fogja érezni magát.

– És segített... a baleset előtti szakaszra gondolok?

Vállat vontam. – Nos igen. Azt hiszem. Mosolygott és kioktatott, amikor... – elhallgattam, és eszembe jutott a másik autó fényszórója, amikor közvetlenül az arcomba világítottak, mielőtt áthajtott a piros lámpán és merőlegesen nekünk ütközött. Egy borzongás szaladt végig rajtam. Emlékek kavarogtak arról, hogy Zoey a nevemet üvölti, a félelem a hangjában, ahogyan segítséget kért, a teljes tehetetlenség, amelyet éreztem; mindez kísértett.

– Miért volt ideges? – kérdezte Caroline.

Megráztam a fejem és felhorkantam. – Valami hülye fickó miatt. Azt gondolta, hogy szerette a pasit, de aztán elment egy ottalvós buliba a barátaival, és megtudta, hogy az egyik barátnője is összefeküdt vele. Amikor sírva hívott, és megkért, hogy vegyem fel, én csak…

Bassza meg, ezt nem mondhattam el Caroline-nak. De mutató ujjával a bordámba bökött. – Mit tettél?

Óvatosan pillantottam rá. – Azt hiszem, már elmeséltem neked az első alkalmamat, nem?

– A hülye lányra gondolsz, aki nevetett a gyönyörű péniszeden?

Becsülve, ahogy leírta az anyajegyemet, elvigyorodtam. – Igen. Az. Nos, onnan vezettem haza, amikor bejött Zoey vészhívása.

– Várj! – Caroline felemelte a kezét, és megfordult, hogy egyenesen a szemembe nézzen. – Tehát ugyanazon a traumatikus éjszakán elvesztetted a szüzességed, és az az idióta hülye picsa kigúnyolt, és ugyanazon az éjszakán a testvéred…

A szájára tettem a kezem, hogy ne mondjon olyat, amit nem tudtam kezelni és bólintottam. – Igen.

Kikerekedtek a szemei. – Basszus! Nem csoda, miért volt problémád a péniszeddel. A húgodhoz kötődött.

Nem tehettem róla, de kibukott belőlem a nevetés. – Bassza meg, fogalmad sincs, milyen rosszul hangzik, amikor ezt így elmondod.

– Mi az? – kérdezte, mielőtt valószínűleg mentálisan megismételte, amit épp az imént mondott. Aztán kacarászva visszafordult és visszabújt hozzám. – Tök mindegy. Tudod, mire gondoltam.

Bólintottam. – Igen, de baromi furcsán hangzik.

Caroline végül együtt nevetett velem, mielőtt oldalra hajtotta a fejét. – Szóval, Zoey fiatalabb vagy idősebb volt nálad? Nem tudom megfejteni, abból, amit mesélsz róla.

Megköszörültem a torkomat. – Ő... egyidős volt velem. Pont ugyanannyi.

Caroline-nak tátva maradt a szája és csak tátogott. – Ikrek voltatok? Szent szar!

Bólintottam és lehunytam a szemem. De az emlékek mégis megtámadtak. Gyermekkorom minden egyes részlete magában foglalta a testvéremet. Mindig ott volt velem, szinte önmagam meghosszabbítása, amíg, csak úgy... eltűnt.

– Nos, basszus. – Caroline a vállamra támasztotta az arcát. – Nem csoda, hogy ennyire tönkrementél. Úgy értem, hogy egy testvér elvesztése durva. Az pokolian fáj, és ettől úgy érzed, mintha valahogy cserben hagytad volna őket. De egy iker? Ez olyan lenne, mintha elveszítenél... egy részt magadból.

– Igen. – Figyelemelterelésként az ujjaimmal a hajába túrtam. – Nagyjából kibelezett. És megesküdtem magamnak, hogy soha többé nem hagyom, hogy így érezzek. Soha... basszus, soha többé nem szeretek így. Nem érdekel, hogy csak testvéri szeretet volt, még mindig...

– Nem, teljesen értem. Bármilyen szeretet – testvéri, apai, szenvedélyes, plátói… akkor is ugyanolyan fájdalmasan fáj, ha elveszíti az illetőt.

Bólintottam. – Tényleg. És három évig olyan jól teljesítettem az ígéretemet. Nem engedtem be egyetlen csajt sem, amíg te nem jöttél. És akkor megjelent Szöszi. Jézusom, srácok ti tudjátok, hogyan kell kiszúrni velem.

Az ujjai ismét megsimogatták az arcomat. – Mondanám, hogy sajnálom – mormolta a lány, miközben ajkai mosolyra húzódtak az örömtől. – De akkor hazudnék.

Felhorkantottam. Persze, hogy nem sajnálta. Pontosan azt kapta, amit szeretett volna. Egy pillanatra rá néztem, és bevallottam, hogy mégis örülök, hogy van. – Kezded érteni, miért maradtam olyan sokáig távol tőled? Nem csak a testvéredről volt szó.

Bólintott. – Igen, azt hiszem. Irracionálisan tartasz attól, hogy valaki más is meg fog halni, ha valóban elkezdesz megszeretni egy másik lányt.

Felhorkantottam. – Elkezdeni? Ez az elkezdeni hajó már elúszott, édesem. Már szeretlek. Nagyon. Ezért olyan nehéz. Azért volt ilyen kínos ma az egész barátnő-barát beszélgetésünk. Nem szeretem azokat a lányokat, akikkel összefeküdtem. Bebiztosítottam, hogy ne. Nem randevúztam, nem dugtam lámpafénynél, sohasem ölelkeztem utána. – Egy türelmetlen sóhajjal szorosabban magamhoz öleltem. – Komolyan megszeged az összes szabályomat. Ugye tudod?

Mosolya csak nőtt. –Kezdem észrevenni.

Jézusom, imádta ezt. Miért szerették annyira a nők, amikor mindig kedves voltál és kiöntötted nekik a szívedet?

– Tehát, ha a fejemben az idővonal megfelelő, akkor mindez a... középiskola utolsó évének vége felé történt, igaz?

Bólintottam. – Két hónappal az érettségi előtt.

– Istenem, ez olyan szörnyű. Hogy voltál... El sem tudom képzelni, hogy tudtál ezek után érettségit szerezni. Hogy mentél tovább egyáltalán.

Megráztam a fejem. – Nem sokra emlékszem a középiskola utolsó évéből. Csak tudom, hogy elmúlt. Az egyetemre való továbblépés valóban mindent megváltoztatott. Azt hiszem, tiszta lappal tekintettem rá, mintha addig a pillanatig nem léteztem volna. Nem volt múltam, sem tesóm, sem semmi. Csak én voltam. Gamble... – elhallgattam és rápillantottam.

Bólintott, látszólag rendben volt, hogy megemlítettem a bátyját. Nyeltem egyet. – Nos, valószínűleg mindenkinél jobban segített nekem, anélkül, hogy tudta volna, mit csinál. Szobatársaknak osztottak be minket a kollégiumokban. És csak... sodort magával, szinte beleerőltetve minket, hogy egy... csapat legyünk. – Megráztam a fejem és elvigyorodtam. – Nem volt olyan egyszerű, magamról beszélni. Azt a seggfej nagyon céltudatos volt. Komolyan mondom, olyan messze nézett a jövőbe, amikor az ESU-ba érkezett, mintha soha nem lett volna múltja. Mintha soha senkinek sem lett volna múltja. Szóval, a francba, nem tudom. Túl könnyű volt elfelejteni mindent, ami velem történt az egyetem előtt. Csak a jelenért és a jövőért éltünk. Tudtam rólad és a testvéreidről, mert minden kibaszott napon hazatelefonált, de arra gondoltam, hogy mind fiatalok vagytok, vagy ilyesmi. Soha nem gondolkodtam ezen. Nem adott hangot semmiféle aggodalomnak, ezért én sem aggódtam miattad. És soha nem aggódott az én dolgaim miatt, amit kitaszítottam a fejemből, szóval... ez csak nekünk működött.

Caroline mosolyogva átölelt. – Megértem, miért kellett akkor egy ideig elhagynia Coltont, Brandtet és engem. Itt kellett lennie miattad.

Ránéztem, és leesett mindaz a szarság, amin keresztül kellett mennie és el kellett szenvednie, hogy én meggyógyulhassak. Borzalmas volt. De bizonyos értelemben örültem annak, hogy ez így volt. A szenvedése idehozta, hozzám.

Homlokomat az övéhez nyomva beszippantottam azt a csodálatos illatot, ami teljesen az én nőm volt. Aztán a kezembe fogtam az arcát. –Mindez a szar történetesen ide hozott minket ebbe a pillanatba... bárcsak ne kellett volna úgy történnie a legtöbb dolognak, ahogy történt, de még mindig örülök, hogy itt végződött, pont itt, te meg én együtt kötöttünk ki ezen a tetőn. Mindaz a fájdalom megérte, mert ez ami hozzám hozott téged.

Caroline reszketeg levegőt vett, mielőtt azt motyogta. – Oren?

– Hmm? – Behunytam a szemem, még egyszer olyan hálás voltam, hogy létezik.

– Az egy órás terápiádnak vége.

Kinyitottam a szemem, és rám mosolygott. Basszus, imádtam, mennyire be tudott indulni.

– Köszönöm, Istenem – nyögtem nevetve, mielőtt megcsókoltam volna.