36.-37- Fejezet

 

36. FEJEZET

Caroline

 

Fordította: Suzy

 

Habár én nem estem bele a vízbe, a gyomrom lezuhant a térdemig, és úgy éreztem, az egész világom elsüllyedt és a vízbe fúlt.

– Nem! – kiabáltam Oren után, próbáltam vele leugrani a száguldó folyóba. De egy kar átfogta a derekam, és visszahúzott a folyó biztonságos partjára. Harcoltam, küzdöttem, hogy visszamenjek Orenhez.

Láttam őt belecsapódni a fehér, tajtékos vízbe, és láttam, ahogy teljesen elnyeli. Nem láttam, hogy újra felbukkant; vissza kellett jutnom a meredélyre és megnézni, hogy jól van-e, hogy a víz felett van-e a feje, hogy ki tudja-e nyújtani a kezét, odainteni nekem.

De nem, az átkozott kar a derekam körül távol tartott Orentől. Így küzdöttem. Noel szólított a nevemen a fülem mellett, ahogy azzal küzdött, hogy visszatartson az előretöréstől, de én tovább harcoltam ellene. Végül eléggé kiszabadultam ahhoz, hogy visszanézzek a folyóra, de Oren még mindig nem bukkant fel, így lejjebb néztem, és aztán még egy kicsit lejjebb. A tagadás sikolya robbant ki a mellkasomból, amikor megláttam. Ami egy mozdulatlan, de ember formájú fadarabnak tűnt az áramlatokban, az most lesüllyedt és újra felbukkant, pont mielőtt nekicsapódott egy sziklának, és aztán addig sodródott, míg már nem láttam többé.

– Ó, Istenem! Ó, Istenem!

A végtagjaim elzsibbadtak, ahogy a fejem szédült. Elkezdtem hiperventillálni.

Utána akartam vetni magam a gumiszerű zsibbadt lábaimmal, de Noel elkapta a karomat. – Nem tudjuk innen elérni. – Már a füléhez szorította a telefonját. Ahogy a segélyhívó operátorral beszélt nyugodt, kiegyensúlyozott hangon elmondva, mi történt, én odabújtam a nagytesómhoz és erősen megszorítottam. Zúgott a fejem és remegtem. Nem tudtam elhinni, hogy ez történik.

Noel visszaölelt és megpuszilta a hajamat. – Rendben lesz – motyogta a hajamba, de a sokk azt mondta nekem, hogy ez semmiképpen sem lesz rendben.

Noel tovább vigasztalt. Talán egy pillanatra kikapcsoltam. Csak annyit tudtam, hogy Noel ott volt, pontosan ott, tartott engem és erős maradt. Hozzátapadtam, megragadtam a pólóját és kétségbeesetten szükségem volt a tisztánlátására, mert nekem nem volt.

Egy ponton emlékszem Aspenre, Brandtre és Coltonra, szóval biztosan visszamentünk a piknikező helyre, vagy ők jöttek a folyópartra. Colton hisztérikusan zokogott Aspenbe kapaszkodva, és Brandt úgy nézett ki, mint aki bepisilt. Én csak vissza akartam menni a folyóhoz és megkeresni Orent. Meg kellett találnunk Orent.

Összezavarodtam. Bár úgy tűnt, hogy körülöttem mindenki siet, az én ízlésemhez képest minden túl lassan mozdult. Biztosan megpróbáltam visszatérni a vízeséshez, az utolsó helyhez, ahol láttam Orent – ahol a szemembe nézett és azt mondta, szeret, mielőtt elengedte a kezemet, hogy megmentsen. És biztosan egynél többször próbálkoztam, mert Noel végül megragadta a vállaimat és erősen megrázott, miközben az arcomba kiabálta a nevemet.

– Még nem mehetünk vissza. Segítségre van szükségünk, hogy megtaláljuk.

Ekkor hallottam meg a távolban a szirénákat. Még így is túl sokáig tartott a francos rendőrségnek, mentőknek és mentőalakulatoknak, hogy ideérjenek. És aztán irgalmatlanul sok időbe telt, hogy összeszervezzenek mindenkit és szabadjára engedjék őket a feladataikkal.

Noel és én felmentünk az első járőrkocsihoz, ami behajtott a parkba. Rettentően összezavartuk szegény fickót, mindketten beszéltünk és próbáltuk odavezetni a helyhez, ahol Oren lezuhant. Végül hirtelen megtorpant, felemelte a kezét és azt mondta – Most állj! Egyszerre egy. Először is, mi az áldozat neve?

Az áldozat szó végigcikázott rajtam. Oren áldozattá vált. Ez még lehetségesnek sem tűnt.

– Oren Tenning – válaszolta Noel egy pillanattal azelőtt, hogy kibukott belőlem – a férjem.

Noel rám nézett, de nem mondott semmit. A rendőr elővette a rádióját és elkezdte továbbítani az információkat, amiket tőlünk kapott.

– 188 centi. Fehér férfi. Huszonkét éves. Lezuhant a vízesésnél Rainly-ben. A part leomlott. Azonnali keresést és mentést kérek.

Hallani azt, ahogy nyugodt, monoton hangon továbbítja ezeket, minden másnál jobban rezgett végig rajtam. Ettől Oren stasztikává vált, mint egy ügyszám a többi „áldozat” hosszú listájában, akik belezuhantak a száguldó folyóba, mintha ő egyáltalán nem kapna különleges bánásmódot, mintha senkit sem érdekelne, hogy az egész világom a feje tetejére állt, és az életem szerelme közvetlenül végzetes veszélyben volt.

Amikor elértük azt a helyet, ahol utoljára láttam, a rendőr grimaszolva nézte az alattunk lévő folyót. – Ahogy az áramlat most is mozog, talán már egy-két kilométerrel is lejjebb vihette. A fenébe. – Az utolsó részt az orra alatt mormolta, így úgy gondoltam, nem a mi fülünknek szánta, de a szó visszhangzott a fülemben.

A fenébe.

A fenébe.

A fenébe.

Mintha Oren egy veszett ügy lenne.

 

 

Újra kiborultam teljesen, és Noelnek megint vissza kellett húznia és a hisztériámmal törődnie.

Félórával később találták meg Orent. Valójában nem sodródott el túlságosan messzire. Talán olyan 100 méterre, mielőtt belegabalyodott egy adag uszadék fába, ami két szikla közé szorult, így lényegében fogva tartotta Orent, és valami csoda folytán a víz felett tartotta a fejét, miközben az áramlás csapkodta a teste többi részét.

További negyvenöt percbe került, míg valaki lement hozzá és közölte velünk, hogy Oren még életben van, de eszméletlen, és aztán még másfél óra telt el, mire kihozták a vízből a szárazföldre.

Odasiettem hozzá, de vagy fél tucat egyenruhás ember zárta el az utamat és tartott vissza, mondván, hogy a mentősöknek kell törődni vele… és egyébként sem akarom úgy látni őt.

– Hogyan nem akarom őt látni? – követeltem. Mennyire nézett ki rosszul? Tényleg életben volt? Miért nem engedik, hogy egyáltalán lássam őt?

És így… elvesztem. Igen, megint.

Noel felkapott és elvitt Oren kocsijához, onnan pedig a kórházba. Átkozottul közelről követtük a mentőt, de én még mindig nem vethettem egy pillantást sem Orenre, ahogy odaértünk és betolták. Túl sok ideges egészségügyi személy csoportosult körülötte. Ez egyáltalán nem csillapította az aggodalmaimat.

Miután bejutottunk a váróterembe, ahol én járkáltam és Noel halkan beszélt a telefonján, volt ötpercnyi szünetem pánikolni és aggódni, mielőtt egy nővér bejött egy csipeszes mappával és megkérdezett – Mrs. Tenning?

Ez volt az első alkalom, hogy így szólítottak. Ettől könnybe lábadt a szemem. – Igen? – szipogtam, mindkét kezemmel megtörölve az arcom.

Együttérző mosolyt küldött felém, és felemelte a mappát egy tollal. – Gondolja, hogy ki tudja tölteni ezeket az adatokat a férjéről?

– Megpróbálom. – Reszkető kézzel vettem el a nyomtatványokat, és lesüllyedtem az első székre. Először elmosódtak előttem a szavak. De néhány mély levegővétel után kényszerítettem az agyam, hogy lenyugodjon. A nevet, címet és születési időt könnyű volt kitölteni mindenféle bökkenő nélkül. Mire Noel leült mellém, hogy segítsen, vagy csak továbbra is a támogató bátyám legyen, én már a tárcámban kotorásztam, hogy elővegyem a férjem neve alatt futó új biztosítási kártyámat, és megnézzem, hogy találok-e rajta valamit a társadalombiztosítási számáról.

Noel meglátta az új jogosítványomat és levegőért kapkodott, mielőtt közelebb rántotta, hogy részletesebben ellenőrizze. – Szent szar! Ez… Ti… Azt hittem, hogy te csak…. – Megrázta a fejét és rám meredt. – Nem hazudtál azért, hogy a közelében lehess, ugye? Ez… – Megbökte a jogosítványomat. – Ez tényleg igazi?

Sem türelmem, sem gyomrom nem volt ahhoz, hogy előadást tartsak a bátyámnak, így visszavettem a jogosítványomat és betuszkoltam a tárcámba. És aztán röviden odavakkantottam a választ. – Igen, igazi.

Továbbra is nagy szemekkel meredt rám, ahogy figyelmesen kitöltöttem Oren biztosítási adatait. Miután a lehető legnagyobb ügyességemmel kitöltöttem a nyomtatványt, kifújtam a levegőt és végül Noelhez fordultam. – A Tahoe-tónál házasodtunk össze.

– Tahoe-tó? – Leesett az álla. – Magával vitt Tahoe-tóhoz?

– Nem akartuk elmondani neked – nem, én nem akartam elmondani neked, mert úgy tűnt, azzal a ténnyel is nehéz megbirkóznod, hogy egyáltalán ránézek. Nem volt tervben a házasság… vagyis még csak nem is emlékeztünk rá, amíg Oren meg nem találta a házassági anyakönyvi kivonatot a csomagunkban, miután hazaértünk.

Noel lehunyta a szemeit és felnyögött. – Ó, Istenem! Berúgtatok és elmentetek az egyik olyan gyors-esküvős kápolna dologba?

Büszkén felemeltem az államat és összehúztam a szemeimet. – És egyáltalán nem bántam meg. – Felálltam, megköszörültem a torkomat. – Elnézést. Ezt vissza kell adnom a nővérnek.

Miután visszatértem, Noel a széttárt térdein nyugtatta a könyökét és a kezeibe temette az arcát. Sötét, zavaros tekintettel nézett rám, ahogy leültem egy székre a helyiség másik oldalán, de szemben vele.

Nem mondott semmit. Vagy harminc másodpercig néztük egymást. Biztos, hogy az én tekintetem ugyanolyan védekező volt, mint amilyen kiábrándult az övé.

Megcsörrent a telefonja; talpra ugrott, hogy felvegye.

– Szia, kicsim. Nem. Még semmi. – Kisétált a váróteremből, és így nem hallhattam a beszélgetés többi részét. Azzal, hogy elment és nem volt értelme továbbjátszanom a makacs kishúgát, visszatértek az aggodalmaim.

Hogy milyen súlyosan sérült meg Oren? Miért nem mondanak nekünk semmit arról, mi történik? Még életben van, vagy nem?

Pont, amikor a pánik felülemelkedett bennem, és azt hittem, már nem tudok uralkodni magamon többé, Noel visszatért. Szó nélkül leült mellém, és én a karjai közé bújtam. Felé fordultam és az arcomat a nyakába temettem, hogy sírjak.

– Haragudnom kellene rád – zokogtam, ahogy erősebben csimpaszkodtam belé. – Azért, ahogy mostanában Orennel bántál, a faszkalap dolog miatt, amit csináltál a bárban, hogy csapdába csald, a tény miatt, hogy abbahagytad a szombat délelőtti kávézóba járást, és ő még akkor is elment, várta, hogy felbukkanj. Most utálnom kellene téged.

Noel beszívta a levegőt. – Még mindig eljárt a kávézóba?

Bólintottam. – Minden kibaszott szombaton.

– Basszus. – Lehunyta a szemét és kifújta a levegőt. – Hülye, makacs, vak fasz voltam. Ezt tudom. Tudtam, miközben kimondtam és megtettem azokat a hülyeségeket, de nem tudtam leállítani magam. Annyira feldühített. Sosem gondoltam, hogy így elárul a hátam mögött. Én... ez fájt.

– Ez nem mentség arra, hogy…

Felemelte a kezét és megrázta a fejét. – Tudom. Én.. a fenébe is, Caroline. Sajnálom. Kurvára nagyon sajnálom. Csak azokra a rossz dolgokra fókuszáltam, amiket tett, és hagytam őket felgyűlni.

– Szeretem őt – mondtam egyszerűen. – És ő szeret engem. Ugyanakkor jó hozzám. Még sosem volt senki ennyire jó hozzám, mint ő.

Noel megpuszilta a homlokomat. – Ezt látom... most már. – Most, hogy már talán túl késő, nem tette hozzá, de az elkínzott tekintetével ezt közvetítette.

Lehunytam a szememet, oldalra hajlítottam a fejem. – Nem mondtál semmit a házasságomról. – Nem tudtam, miért erőltetem ezt a témát. Talán mert segített másra fókuszálnom a félelmem mellett.

Noel hosszan kifújta a levegőt. – Talán mert nem tudom, mit mondjak. Annyira fiatal vagy, de… én nem félek. Miattad nem. Mert én… őszintén, senki másban nem bízhatnék jobban veled kapcsolatban, mint benne. Egy időre szem elől tévesztettem, miért is volt ő a barátom. De az, és ennek átkozottul jó oka van. Mindig kiállt mellettem, és most már tudom, hogy melletted is, ami sokkal becsesebb nekem, mint hogy én támogatom őt. – Megfogta a kezemet, mélyen a szemembe nézett, könyörgően. – Gondolod, hogy valaha is meg tudsz bocsátani nekem?

Könnyes mosolyt küldtem felé. – Szerintem meg kell, mert most igazán szükségem van az én nagytesómra.

– Itt vagyok – ígérte. Amikor megint megölelt, szorosan hozzábújtam, ezerszer is hálásan érte az elmúlt néhány órában. Talán tovább kellett volna fenntartanom a haragomat, de képtelen voltam rá, mert tényleg szükségem volt a bátyámra.

Valamikor biztosan kifáradtam és kimerültem, mert Noel bökdösésére ébredtem.

Felnézve Oren szüleit találtam a váróteremben, egy kissé elveszettnek tűntek, ahogy körülnéztek valami segítségért. Amikor kibújtam Noel karjai közül és felültem, Brenda végre rám figyelt.

– Caroline. – Zihált és előrébb sietett. – Szörnyen nézel ki. Mi történt? Vele voltál?

– Igen. Én… – Amikor felálltam, Brenda megragadta a csuklóimat és széttárta a karjaimat, hogy jobban megnézzen. Lenéztem, és ez volt az első alkalom, hogy igazán megnéztem magam. A felsőm fűfoltos volt vérpettyekkel átitatva, ahol lehorzsoltam a hasamat a talajon kúszva. És most, hogy megláttam, rájöttem, hogy a hasam és mindkét könyököm fáj. Aztán ott volt még mindkét tenyerem, a tenyereim, amelyekkel képtelen voltam megtartani Orent és megakadályozni a lezuhanását. Össze voltak karistolva és rájuk volt száradva a sár.

Könnyel telt meg a szemem. – Sajnálom. Annyira sajnálom – zokogtam.

Brenda megértő hangot hallatott és egy hatalmas, vigasztaló ölelésbe vont. Elmondtam neki mindent, a pikniket és hogy elvittük a kisöcsémet a vízeséshez, hogy megmutassuk neki, hogy Colton hogyan esett bele, és aztán Oren hogyan mentette meg mindkettőnk életét. Amikor ahhoz a részhez értem, amikor Oren azt mondta nekem, hogy szeret, pont azelőtt, hogy elengedte a kezem, nehogy leessek vele együtt, Noel folyamatosan káromkodott és az egyik kezébe temette az arcát.

Oren szülei végre ránéztek. – Nem hiszem, hogy már találkoztunk – mondta végül Phil.

Noel felnézett és aztán felállt. Kifújta a levegőt, mielőtt kinyújtotta a karját. – Bocsánat, uram. Noel Gamble vagyok. Én értesítettem önöket.

Riadtan pislogtam. Még csak nem is gondoltam arra, hogy értesítsek bárkit, nem beszélve Oren szüleiről. Hálásan, hogy a bátyám előrelátóan megszerezte az elérhetőségüket, a bánatomban valahol találtam egy mosolyt számára, örültem, hogy velem volt, hogy átsegít ezen.

Oren szülei riadtnak tűntek a bemutatkozáskor. – Noel Gamble? – ismételte meg Brenda. – Az a Noel Gamble, aki majdnem három évig lakott együtt a fiúnkkal, és sosem találkoztunk?

Phil vállat vont. – De láttuk őt focizni, amikor elmentünk megnézni Oren meccseit.

– De attól mi még sosem…

– Ő a testvérem – szólaltam fel, úgy éreztem, szükséges megvédenem őt. – Noel a bátyám.

– Ó – Brenda megrázta a fejét, mintha összezavarodott volna. – Nos, akkor ez megmagyarázza, hogy te hogyan találkoztál Orennel.

Anyáskodva ütögette meg a kezemet, és kényszeredetten elmosolyodott. Nem tudom, miért éreztem magam olyan kényelmetlenül. Brenda kezei remegtek, mintha minden erejét kivette volna az, hogy egyben tartsa magát. Úgy tűnt, mintha valahogy becsaptam volna őt, talán mert amikor legutóbb találkoztunk, azt mondtam, hogy Oren terapeutához jár. Vagy, talán mert feszült voltam amiatt, hogy az én hibámból van most Oren ott, ahol, és Brenda olyan könnyen megbocsátott. Nem csoda, hogy Orennek annyi bosszúságot okozott a közelükben lenni, miután meghalt a testvére. Felelősnek érezte magát, és ők nem hibáztatták. Ettől Oren még inkább hibáztatta magát.

– Szóval, van már valami fejlemény? – kérdezte Phil.

Megráztam a fejem, és Tenningék még jobban kikészültek az aggódástól.

Épp ekkor a nővér, aki az Orennel kapcsolatos papírmunkát töltette ki velem, bedugta a fejét a helyiségbe. – Mrs. Tenning?

Brenda felnézett. – Igen?

Egy pillanatra feszélyezett zavartság futott át a nővér arcán, mielőtt rám mutatott. – Én.. igazából ehhez a Mrs. Tenninghez szóltam.

Hozzám lépett, és felém nyújtott egy másik írótáblát. – Bocsánat. Van még egy űrlap, amit ki kellene töltenie.

Ledermedtem, ahogy Oren szülei tátott szájjal megpördültek. Közelebb csúsztam Noelhez, aki támogatóan átkarolta a vállamat. – O.. oké. – Kinyúltam és elvettem az írótáblát és leültem az első székre, ahol remegő kézzel elkezdtem írni.

Tenningék tovább bámultak. Végül Brenda szólalt meg. – Házasok vagytok?

– Én, uh – Megköszörültem a torkomat, és határozottan odanyomtam a tollat az írótáblához. – Igen. Mi… uh, azok vagyunk. Oren és én… összeházasodtunk.

A csattanást, ahogy a táskája lecsúszott a válláról és az összes cucca a padlóra esett, Brenda nem is észlelte.

Vádlón összehúzta a szemeit pont, mielőtt megismételte. – Ti házasok vagytok?

Összébb húztam magam a székben. – Igen. – Noel leült mellém és a kezébe vette az enyémet. – M..mi a Tahoe-tónál házasodtunk össze.

– Tahoe-tó? – Brenda úgy nézett ki, mint aki ki akarja kaparni a szemeimet, így közelebb húzódtam a bátyámhoz.

Phil elmormolt egy szitkot az orra alatt, és megrázta a fejét. – Szerintem most már tudjuk, miért utasította vissza a munkát.

– Mi? – Megráztam a fejem. – Nem. Nem, ő nem kapta meg azt a munkát. Azt mondta nekem... – Elhalt a hangom, ahogy rájöttem, hogy Oren talán hazudott nekem.

– Ó, megkapta a munkát – nézett Brenda haragosan. – Azt mondta, oka van annak, amiért most nem fogadhatja el. Elfelejtette megemlíteni, hogy azért, mert megnősült.

– Én.. én – összezavarodva néztem fel Noelre. – Megkapta a munkát?

Együttérzéssel telt meg a szeme, ahogy megszorította a kezemet.

– Miért nem mondta meg, hogy megkapta a munkát?

Noel kinyitotta a száját, de Brenda volt, aki válaszolt. – Talán mert nem akarta gyötörni az imádott kis tizennyolc éves menyasszonyát azzal, hogy azt gondolja, elhagyja.

Az igazság mellbevágott. Oren itt maradt… miattam. Megint csak sírni akartam. Még csak el sem mondta nekem, hogy mit adott fel miattam.

Ahelyett, hogy megvédtem volna magam, csak ennyit tudtam mondani – Most tizenkilenc vagyok – hülye, tompa hangon.

– Tizennyolc, tizenkilenc. Úgy nézek ki, mint akit érdekel? – vicsorogta Brenda. – A fiam túlságosan is fiatal még a házassághoz, és most emiatt – miattad – az életéért harcol, miközben beszélgetünk.

Összerezzentem és a mellkasomhoz szorítottam a kezem, ahogy megremegett. Fájdalom hullámzott át rajtam. – Én... én sajnálom – nyögtem, képtelen voltam a szemébe nézni.

Nem bocsátott meg nekem. – Most biztonságban lehetne ott. De nem, hátramaradt miattad, és azzal végezte, hogy megmentett téged és a családodat. Most lehet, hogy elvesztem az egyetlen gyermekemet.

A szívére szorította az egyik kezét és könnyek folytak végig az arcán. – Már elveszítettem az egyik babámat. Nem veszíthetem el a másikat is. Nem. Én csak… képtelen vagyok. – Megragadta a férje karját, rám meredt, a mellkasa hullámzott. – Ez a te hibád. Hogy tehetted ezt velem?

– Hé – kelt Noel a védelmemre, de Phil felemelte a kezét.

– Hagyd békén! Kétségbeesett. – De úgy tűnt, egyetért a feleségével, mert ahogy nyugtatólag átkarolta a vállát, vádló pillantást vetett rám.

Megremegtem, könnyek gyűltek a szemembe.

– Gyere! – Noel megfogta a kezemet, és kivezetett a váróteremből az előtérbe.

Lehuppantunk egy közeli padra, ahol szorosan a karjaiba vett miközben zokogtam.

– Igaza volt. Az én hibám. Ha nem vetettem volna fel, hogy menjük el ahhoz a hülye vízeséshez. Ha jobban figyeltem volna Coltonra. Ha nem akadályoztam volna meg Orent abban, hogy Tahoe-tóhoz menjen.

– Shh – parancsolta lágyan Noel. – Nem a te hibád volt. Nem tettél semmi rosszat.

– Tovább kellett volna tartanom Oren kezét. Azt kellett volna…

– Nem! Nézz rám! Semmi rosszat nem tettél. És ha Ten most itt lenne, ő is ugyanezt mondaná. Ő döntött úgy, hogy itt marad Ellamore-ban veled. Ő döntött úgy, hogy ma eljön. És ő döntött úgy, hogy elengedi a kezedet, hogy megmentsen.

Amikor erősebben zokogtam, megsimogatta a hajamat és megpuszilta a halántékomat.

– Biztos vagyok benne, hogy mindent pontosan ugyanígy csinált volna, ha kapott volna egy második esélyt. Mert szeretett téged.

Ahogy múlt időben mondta, hogy szeretett, összetört engem.

Feloldódva a bánatban, összekuporodtam mellette és álomba sírtam magam.

37. FEJEZET

 

Caroline

Fordította: Xavier

 

Amikor felébredtem, valami keményen feküdtem, de a lábaim lelógtak róla, talpam a padlón és az arcom egy lábhoz támaszkodott. Nem olyan érzés volt, mintha Noel lába lenne.

Felültem, és összerándultam a halántékomba hasító fájdalomtól. Miután félresöpörtem a hajam az arcomból, Asherre koncentráltam. Egyáltalán nem számítottam rá, így csak pislogtam.

– Szia – mormogta, együttérzés uralta zöld tekintetét. – Hogy érzed magad?

Elfordítottam a tekintetemet, és körülnéztem a kórház várótermében, megállapítva, hogy mindenki más megérkezett, amíg aludtam. Zoey mély álomba merülve Quinn ölébe bújva feküdt. Reese és Eva felálltak onnan, ahol addig Pickkel és Masonnel ültek. Amikor elindultak felém, felemeltem a kezem, elhárítva őket. Most még nem voltam képes megbirkózni azzal, hogy más vigasztaljon. Csak Noelt akartam.

Vagy Orent.

De Orent nem kaphattam meg.

Fájdalom hasított végig rajtam.

Újra körülnéztem, de Noel nem volt a szobában. Ahogy Brenda vagy Phil sem.

Szipogtam, és megdörzsöltem a száraz, kérges arcomat. – Hol van Noel? Jött már valami hír Orenről? Mennyi ideig aludtam?

– Miért nem fekszel vissza? – duruzsolta Asher, miközben felém nyúlt, de én elhúzódtam tőle.

Oren nem szeretné, ha hozzáérnék Asherhez.

– Hol van Noel? – követeltem, érezve egy pánikroham közeledtét.

Sem Oren. Sem Noel. Nem tudtam ezt kezelni.

Reese a szívére szorította a kezét. – Csak kiment, hogy hazatelefonáljon és bejelentkezzen. És nem, nem érkeztek hírek Tenről. Kevesebb, mint egy órája vagyunk itt. Noel mondta, éppen akkor aludtál el, amikor megérkeztünk.

Köszönetképpen bólintottam, lehajtottam a fejemet, és siettem, hogy megkeressem a bátyámat.

Hallottam a hangját, ahogy közeledtem egy kereszteződéshez a folyosón.

– Nem, még nincs hír. Neki bizonyára... a fenébe. Bizonyára nagyon súlyos az állapota, ha még nem jöttek ki, hogy mondjanak valamit. Csak azért hívtalak, hogy bejelentkezzem. Nem, valójában a hangodat kellett hallanom. Bárcsak itt lennél velem.

A hangja elfojtott és rekedt volt, és ez megtorpanásra késztetett. Olyan szívszorítóan hangzott, mint ahogy éreztem. Ez megsebezte a gyengéd érzelmeimet. Ebben a pillanatban már nem aggódtam semmiért és senkiért, csak magamért, és Noelért, aki a közel állt ahhoz, hogy elveszítse legjobb barátját.

Miközben görcsbe szorult a gyomrom, Noel azt mondta: – Nem, ne gyere! Azt mondtad, Colton még mindig feldúlt. Szüksége van rád. Rendben leszek. Csak segít a veled való beszélgetés. Hallani a hangodat.

Kis szünet után, hogy meghallgasson egy kérdést, fáradtan sóhajtott. – Caroline teljesen padlóra került. Bántja és hibáztatja magát, és bassza meg... nem tudom, mit tegyek érte. Mi van, ha emiatt tizenkilenc évesen özveggyé válik? Csak átölelem, miközben álomba sírja magát, és igyekszem nem összeomlani előtte. De Istenem, Aspen! Ő volt a legjobb barátom. Mi van, ha meghal, és az utolsó dolog, amit mondtam neki, az volt...

Sziszegve kifújta a levegőt. – Tudom, de még mindig szarul érzem magam. Olyan fasz voltam. Szörnyen bántam vele, és lehet, hogy belehal az öcsém és a húgom életének megmentésébe. Kurvára szerette őt, és túl dühös voltam és túlságosan is elárulva éreztem magam ahhoz, hogy ezt még végig is nézzem. Nem tudom... én csak...

Amikor a hangja elcsuklott, könnyek folytak végig az arcomon. Sietve befordultam a sarkon. Könnyektől vörös szeme tágra nyílt, amikor meglátott.

– Sajnálom. – Odarohantam hozzá és megöleltem. Karjai azonnal körém fonódtak. – Sajnálom, csak magamra gondoltam.

Arcát a hajamba temette. – Nem. Én sajnálom, hogy olyan kibaszott makacs voltam.

Átöleltük egymást és sírtunk, végül befejezte a feleségével folytatott hívását. Elrepült az idő, fogalmam sincs, mennyi. Másodpercek, órák, percek. Úgy tűnt, mintha valami szürreális vákuumba szívódott volna be, ahol ez az egész valójában nem történt meg. Csak egy őrült, szörnyű álom volt, és most már bármikor felébredhetek. Kinyitnám a szemem és visszatérnék Oren ágyába, lábaink összegabalyodva és a tenyere a mellemre tapadva. A fény beáramlana az ablakokon, és résnyire kinyitná a szemét, hogy rám villantsa lusta, szexi vigyorainak egyikét.

Jó reggelt, mondaná. Azt hiszem, úgy döntöttél, hogy maradsz még egy napot, így van?

De aztán Noel elhúzódott tőlem, megtörölve az arcát, és én még mindig egy kórházban voltam, ahol már hat órája nem láttam Orent, azóta nem, mióta felnézett onnan, ahol lógott, és azt mondta nekem, hogy szerelmes belém, mielőtt elengedte a kezemet.

Iszonyatos borzongás futott át rajtam, azon tűnődve, hogy valaha belenézhetek-e még újra azokba az élénk, mogyorószínű szemekbe.

Noel küldött nekem egy ideges mosolyt, ami tele volt bánattal. – Én nem akartam így szétesni.

Megszorítottam a karját. – Semmi baj. Csak tégy nekem egy szívességet, és hagyd abba, hogy múlt időben beszélsz róla. Rendbe fog jönni. Meg fogja csinálni.

Fájdalom suhant át Noel arcán, de ő eltűntette ezt egy újabb szomorú mosollyal, és bólintott. – Úgy lesz.

Ezzel a megállapodással átkaroltuk egymást, és elindultunk vissza a váróterembe, ahol észrevettük, hogy egy orvos érkezett műtősruhában. Oren szülei is újra megjelentek.

– Itt is van – intett Pick, amikor beléptem a szobába.

Az orvos megfordult, tetőtől talpig végigmért, majd bólintott, mielőtt azt mondta: – Mrs. Tenning, Dr. Wolfowitz vagyok a baleseti sebész, aki a férjét megműtötte. Amikor Orent behozták, eszméletlen és sokkos állapotban volt. A bal homlokcsont és falcsont a koponyán jelentős mértékben megsérült, ami valószínűleg akkor történt, amikor nekicsapódott a fatörzsnek és a sziklának, ahol csapdába szorult, amíg meg nem találták. Bár valószínűleg megmentette a fulladástól, egyúttal ez okozta a legnagyobb kárt is, annyi trauma érte a fejét és a gerincét...

Volt? Miért hajtogat egyfolytában mindent múlt időben? Mintha Oren múlt idő volna.

– Az agysérülésen kívül kificamodott az egyik válla, eltört a lába, és jelentős mértékű, maradandó hegesedést szenvedett az arca jobb oldalán, bár meg tudtuk menteni a sérült szemet és fület.

Nyeltem egyet, és a kezemet a számra szorítottam. A maradandó hegesedés nem jelentett nekem semmit. Nem, valójában mindent jelentett. Ez azt jelentette, hogy még mindig életben van.     A szem és a fül megmentése azt jelentette, hogy a többi testrészét is megmentették, igaz? A szíve dobogott még?

– Tehát életben van? – suttogtam rekedten a szavakat, szinte féltem kimondani őket.

Az orvos habozott. Fogalmam sincs, miért habozott. Ha Oren szemét és fülét helyrehozták, akkor a többi testrészét is sikerült.

Végül az orvos egy aprót bólintott. De aztán mennie kellett és követnem kellett: – Mesterséges kómába kellett helyeznünk, hogy az agynak ideje legyen a gyógyulásra.

– Ó, Istenem! – Brenda eltakarta a száját a kezével, és Phil felé fordult, aki azonnal a karjai közé vette.

Rájuk meredtem egy pillanatig, miközben a kóma szó visszhangzott a fülemben. De Oren kómában volt. Lehetetlennek tűnt. A legirritálóbb, legélénkebb, legmocskosabb szájú, legszerethetőbb bunkó, akivel valaha is találkoztam, és ők képesek voltak leállítani az agyát?

Fásult üresség töltött el, mintha a saját agyam úgy döntött volna, tart egy kis szünetet most. Tanulmányoztam a többieket a váróban. Oren szülei egymásba kapaszkodva, Zoey Quinn vállán zokogva, miközben Quinn gyengéden simogatta a hasát és megcsókolta a haját, Reese és Eva kéz a kézben, sápadtnak tűnnek, miközben embereik kétoldalt mellettük állnak, Asher kezét a zsebébe mélyesztve, lehorgasztott fejjel rugdosta a cipőjét, és Noel... Noel úgy néz ki, mintha mindjárt újra sírva fakadna – és csak néztem őket, szomorúnak éreztem magam miattuk, miközben belül én is... túlságosan féltem, hogy bármit is érezzek.

De aztán Noel megragadott és a karjaiba húzott, és a félelem első fájdalmas harapása a nyaki ütőerembe süllyesztette fogait. Végigfutott a hideg a hátamon és remegni kezdtem.

– Azt mondta, hogy mesterséges kóma – ismételte Phil, miközben megsimogatta felesége karját és bólintott az orvos felé.

Amikor Dr. Wolfowitz megerősítette, Phil megkérdezte: – Tehát ez azt jelenti, hogy kihozza őt belőle? Hogyan... meddig lesz kómában tartva?

– Attól függ. Csökkentjük az altatógázt, amint a duzzanat elkezd visszahúzódni. Ha a létfontosságú szervei jól működnek, stabil állapotban van, akkor kihozzuk a kómából teljesen.

Megráztam a fejem, képtelen voltam elhinni ezt az egészet. Oren lebénult teste nem olyasvalami volt, amit be tudtam volna illeszteni a gondolatmenetembe. Mindig úton volt, sosem maradt nyugton, sosem hagyta abba a beszélgetést. Mindig visszajött valamiért, mindig volt valamilyen reakciója. Elképzelni őt mozdulatlanul és eszméletlenül fekve – reagálás nélkül – egy steril fehér kórházi ágyon, egyszerűen nem illett ahhoz az emberhez, akibe beleszerettem és férjhez mentem.

De aztán már nem kellett elképzelnem a fejemben. Két órával később magam is megnézhettem. A látogatókat végül beengedték az intenzív osztályra, egyszerre kettőt és csak óránként egyszer tíz perc időtartamra, de mindegyikünk alig várja, hogy lássa, betartva a szabályokat. Hajlandóak voltunk bármit megtenni – bármilyen hosszan várakozni –, hogy a legrövidebb ideig is Orennel lehessünk.

A nővér rám nézett, amikor kijött, hogy beengedje az első két embert, de én hátraléptem és Oren szülei felé intettem, előre engedve őket. Bár, esküszöm, túllépték a rendelkezésre álló idejüket. Minden rohadt másodperc egy évezrednek érződött. Amikor kiléptek, mindkettejük arca könnyes volt és tíz évvel idősebbnek néztek ki, mint amikor bementek. Brenda egy röpke pillanatra elkapta a tekintetemet, majd gyorsan félrenézett.

Noelhez fordultam támogatásért. Megfogta a kezem és megerősítésként bólintott. – Már csak egy óra van hátra.

Visszabólintottam, mert képtelen voltam megszólalni. Amikor végül eljött a mi időnk, ujjaim a bátyám karjába préselődtek, miközben félelem szorította körül a szívem. Gyűlöltem a vér és a sebek látványát, és látni, hogy Oren megsérült – amiatt, mert mindent megtett, hogy megmentsen –, sokkal aggasztóbbá tette ezt az egészet.

Kómában volt – maradandó sebhelyekkel, agyduzzanattal és törött csontokkal – miattam.

De aztán ott volt ő, és el is felejtettem ezt az egészet. Végre láthattam az én drága, becses férjemet. Egy lélegzetvétellel otthagytam Noelt, és előre rohantam. Gipsz borította a megemelt lábát, és az egyik karját egy hevederbe tették, miközben a fél feje be volt kötözve. Egy cső volt a szájába vezetve, így biztosítva számára az oxigént, egyúttal infúziókhoz és szívmonitorokhoz csatlakozó különféle csöveket is vezettek bele. Az arcának azon része, amit láthattunk, meglehetősen duzzadt volt, de ettől még elmondhattam, hogy ő volt az.

Az én Orenem.

Áhítattal megérintettem az ujjait, vigyázva, nehogy megzavarjak néhányat a keze hátsó részéhez csatlakoztatott kütyük közül. Aztán leguggoltam mellé, hogy a fülébe tudjak suttogni.

– Szia, szépfiú! Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott eljutni hozzád. Nem hittem volna, hogy valaha is visszaengednek ide. Épp elő akartam rukkolni az egyik színész trükkömmel, és egy hatalmas színészi alakítást nyújtani, hogy kijátsszam őket, hogy visszajussak melléd, de végül beadták a derekukat.

Vigyorogtam, visszaemlékezve a jelenetre, amit a repülőgépen kreáltunk. De a mosoly elillant, amikor Oren nem válaszolt; a szívmonitora állandó ritmusban egyfolytában csipogott, és a bokája körüli mandzsetta levegő kifújással folyamatosan csökkentette a nyomást.

– Nagyon haragszom rád, tudod? – Igyekeztem könnyed hangon beszélni, miközben szidtam, még a körmeimet is finoman végigfuttattam a nyakszirtjén, de tovább szidtam. – Nem kellett volna elengedned a kezem. Úgy értem, ha te ugrasz, én is ugrom, igaz, Jack? Figyelned kellett volna erre a részre.

De nem reagált a Titanic idézetre sem. Felzokogtam. Noel átkarolta a vállamat, és erősen megszorította.

– Veled kellett volna mennem, bárhová is mentél. Mi egy csapat vagyunk. Egyszer azt mondtad, hogy kell nekem egy hely. Nos, végül is rájöttem, hol van. Veled van. Tényleg itt akarsz hagyni egyedül, hely nélkül? A fenébe is, nem hagyhatsz itt, hogy egyedül éljem ezt az életet. Teljesen szét vagyok esve nélküled. Én... – Elcsuklott a hangom, és megráztam a fejem. – Szeretlek, Oren. Én csak... nem tudom, mit mondjak. Vissza akarlak kapni.

De Oren nem volt itt, és egy öntudatlan testtel beszéltem. Nem tudtam, mi mást tehetnék, és nem hagyhattam magára.

Szóval a tíz percünk nagy részét vele töltöttem, csak beszéltem, mesélve neki mindenkiről, aki odakint várja a sorát, hogy lássa őt, és hogy Noel már nem volt dühös rá. Alig egy perc volt hátra, amikor végre rájöttem, lehet, hogy Noel is mondani akar valamit.

Félreléptem, ő pedig Oren füléhez hajolt, hogy valami rövidet és kedveset mormoljon bele. Aztán megköszörülte a torkát, felállt és felém fordult.

Amikor tekintetünk találkozott, tudtam, hogy ez volt életünk legrosszabb pillanata.

 

Két nap telt el. Egyszer sem hagytam el a kórházat. Egyszerűen nem tudtam. Reese és Eva végül átvették az irányítást felettem, és megmosdattak. Kölcsönkértek néhány nővérköpenyt valahonnan, és átöltöztettek ezekbe, megbámulva a zúzódásokat a hasamon. Ezt követően Reese megmosta a hajamat, miközben Eva megtisztította az arcom, és egy kicsit kisminkelt. Zoey leült mellém, fogva a kezem, lévén a csendes, támogató, legjobb barátnőm. De olyan sápadt volt, hogy abban a pillanatban, amikor észrevettem, hogy összerezzen és egyik kezét a babája fölé emeli, hazaküldtem, megparancsolva Quinn-nek, hogy tartsa ágyban, és vigyázzon rá.

Bár másnap visszajött, mint mindenki más. Noel és Oren szülei itt maradtak éjszakára, letáborozva a kényelmetlen várószobai székeken, míg barátaink naponta visszatértek. Végül felváltva mindenki meglátogatta Orent, de mindannyian ugyanazt az eredményt érték el vele, mint én: nem reagált.

Amikor az orvos azt mondta, hogy elkezdik kihozni a kómából, ideges lettem. Volt rá esély, hogy Oren teste még nem állt készen erre, hogy meghalhat. Gyűlöltem a közzétett statisztikákat és százalékokat; csak azt akartam, hogy valaki azt mondja „Rendbe fog jönni”, de soha senki nem tette.

– A duzzanat csökkent, az agyműködés jónak tűnik, és önállóan lélegzik. Még mindig eszméletlen, miközben fokozatosan megvonjuk a barbiturátokat, de ha be akar menni és leülni mellé, Mrs. Tenning, és ott lenni, amikor felébred, meglehet, ez lenne a legjobb neki.

Olyan gyorsan talpra pattantam, hogy szinte elbotlottam a lábaimban. – Igen – válaszoltam túl gyorsan, de nem érdekelt, milyen lelkesnek tűnök. Oren hamarosan felébred. Elkezdtem követni az orvost, de aztán megtorpantam, amikor megláttam Brendát és Philt a szoba túloldalán.

Lassan megálltam és néztem, ahogy összebújnak, mielőtt megkérdeztem: – A szülei is ott lehetnek?

A Tenningekkel egyfajta tűzszünetet tartottunk.

Nem bámultak már, vagy nem hibáztattak, és kerültem velük minden szemkontaktust, amikor ugyanabban a szobában voltak, de egyikünk sem beszélt a másikkal újra az első nap után, annak ellenére sem, hogy ők mindenki mással megismerkedtek a csoportban.

Mégis, ahogy Brenda felnézett rám most, csak megkönnyebbülés és hála bujkált arckifejezésében.

Az orvos bólintott. – Ez egyszer szemet hunyok felette, és engedélyezem, hogy mindhárman a szobájában legyenek.

Így Oren szülei és én együtt mentünk a szobájába. Az egyik oldalon az arca még mindig vastagon be volt kötve, de már sokkal jobban hasonlított önmagára, miután a lélegeztető csövet kivették a szájából.

Egy kicsivel több, mint egy órája ültünk mellette, én az egyik oldalon, Phil és Brenda pedig a másikon, mielőtt megmozdította fejét a párnáján, elfordulva tőlem. Mindhárman talpra ugorva figyeltük őt. Megosztottunk egy izgatott pillantást, mielőtt figyelmünket ismét Orenre irányítottuk. Enyhe köhögés hagyta el a tüdejét, és esküszöm, ez volt a legcsodálatosabb hang a világon. Aztán megnyalta az ajkait, és ismét megmozdította a fejét, ezúttal felém fordulva.

Szempillái megrebbentek.

Visszatartva a lélegzetem, odahajoltam. – Oren? Hallasz?

– Igen – motyogta repedezett, kicserepesedett ajkakkal.

Az orvos figyelmeztetett minket az agykárosodás típusaira, melyeket Oren elszenvedhetett. Beszéd- és memória problémái lehetnek, valamint nehézségek adódhatnak a motorikus készségekkel.

Számtalan dolog lehet, ami rosszul sülhet el, de ahogy kinyitotta szempilláit és felnézett rám fátyolos mogyoróbarna szemekkel, az egyetlen dolog, amit tudtam, hogy él és ébren van, és a világ teljesen tökéletes.

Az én Orenem engem nézett!

Könnyek öntötték el a szememet, de annyira mosolyogtam, hogy meglepődtem, hogy nem hasadt szét az arcom. – Halihó. Hogy érzed magad?

Kinyitotta a száját, megpróbált beszélni újra, de csak egy sípoló hang jött ki rajta. Miután ismét megpróbálta megnedvesíteni az ajkát, azt krákogta: – Vizet!

– Ó! – nevettem saját ostobaságomon. Persze, hogy szomjas. Napok óta egy cső van a torkában ledugva. Valószínűleg olyan szikkadtnak és kiszáradtnak érezte magát, mint egy hétéves aszály.

Megpördültem, hogy keressek egy pohár vizet neki, és az anyja mormolta a nevét.

– Anya? – Gyenge hangja olyan rekedt volt, hogy összerezzentem, miközben odavittem a vizet neki. Biztosan fáj neki a beszéd. És igen, úgy nézett ki, sápadt volt és összerándult a fájdalomtól, ahogy kinyújtotta a kezét a szülei felé, úgy mozdítva, mint egy lassú, fájdalmaktól gyötört öregember. – Apa.

Brenda és Phil közelebb mentek hozzá, és megfogták a kezét, mindhárman egymás ujjait szorongatták, miközben a szülei elkezdtek sírni és nevetni.

Oren körülnézett a szobában, és teljesen zavartnak nézett ki. – Mi történt?

Amikor a tekintete rám szegeződött, kinyújtottam a poharat, a szívószálat a cserepes ajkához illesztve. Ivott néhány kortyot, majd becsukta a szemét, és megkönnyebbülten sóhajtott.

Letettem a poharat az oldalsó tálcára. – Szeretnéd, hogy felemeljem az ágyat, hogy felülhess? – Már nem emelték fel a törött lábát, így nem gondoltam, hogy bármi gond lenne ezzel, sokkal kényelmesebb lenne neki, amennyiben ezt szeretné.

És így tett. Egy bólintással egy időben mormolta: – Igen. Köszönöm.

Megnyomtam az ágy oldalán lévő gombot, és néztem az arcát, miközben a felső teste felemelkedett. Amikor kinyitotta a szemét, és felemelte az egyik kezét, tudatva velem, hogy jól van, abbahagytam. Egy pillanatig tanulmányozott, tekintetét végigfuttatta az öltözetemen.

Lenéztem a köpenyre, amit még mindig viseltem, és próbáltam kitalálni egy okot neki, hogy miért nem voltam a saját ruháimban.

– Nem nézel ki elég idősnek ahhoz, hogy nővér legyél – motyogta álmosan.

Mosolyogni kezdtem, és azt gondoltam, hogy csak ugrat, mivel megitattam és beállítottam az ágyát, de aztán elfordult tőlem, teljesen elutasítva engem, és rájöttem, valóban azt gondolta, hogy egy nővér voltam.

A pillantásom a szüleire szegeződött, csakhogy rájöjjek, riadt tekintettel bámulnak vissza rám. Brenda visszafordította figyelmét a fiára. – Oren? – mondta félénken.

– Igen? – Halk, érdes hangja megborzongatott. Ismét az anyja felé nyúlt. Egyszer sem próbált hozzám érni.

Tudta, ki az anyja. Tudta, ki az apja. Tudta, hogy ő Oren.

De nem tudta, hogy én ki vagyok.

Sötét és hideg félelem zúdult rám. Oren nem tudta, ki vagyok. Hogy lehet, hogy fogalma sincs róla, hogy én ki vagyok?

– Hol van Zoey? – kérdezte, és körbepillantott a szobában.

– Ó, a francba – suttogta Phil.

Két kezemmel eltakartam a számat, és tettem egy lépést hátrafelé. Oren szülei rémült pillantást váltottak egymással, mielőtt az ágyon keresztül rám néztek, aggodalom öntve el mindkettőjüket. Megráztam a fejem, próbáltam tagadni, de a lehető legrosszabb dolgok egyike következett be. Elvesztette a rövidtávú emlékezetét, legalább négy évre visszamenőleg... mert még mindig azt hitte, hogy a testvére él.

A szobában lévő aggodalmat érzékelve, Oren azt kérdezte: – Mi baj van? Jól van? Mi történt? Miért vagyok itt? Hol van a tesóm?

Brenda összerezzent, és rátette a kezét megnyugtatásképpen, de Oren bizonyára megérezte a fájdalmát.

– Anya? – Hangja remegett a félelemtől.

A szülei újra rám néztek, Oren pedig felém fordult, tekintete vádló, mintha egy privát pillanatba avatkoznék, melyet egy idegennek nem szabad félbeszakítani.

– Én, uh... – Remegett a hangom, ahogy felemeltem a kezem és még egy lépést hátraléptem. – Hagyom, hogy jól érezd magad a családoddal.

Szülei köszönettel bólintottak, és Oren visszafordult hozzájuk, már elfelejtve engem.

Könnyek patakzottak az arcomon. A lábaim olyanok voltak, mint a rongybabáé, képtelenek voltak megtartani engem, de továbbsétáltam, kiléptem a szobájából és csendesen becsuktam magam mögött az ajtót.

Félúton jártam a folyosón, amikor hallottam a sikolyát. – Neeee... Zoey.

Kész csoda volt, hogy a hangszálai ilyen erős hangot voltak képesek kiadni azok után, hogy mennyire be volt rekedve. De a fájdalom a sikolyai mögött tudatta velem, hogy megtalálta a módját, hogyan használja ezeket ettől függetlenül.

Noel, Quinn, és Zoey, és... mindenki kirepült a váróteremből, pont amikor a lábaim feladták a szolgálatot és kezdtem összecsuklani.

A bátyám felém vetette magát, alig bírt elkapni. – Caroline? Mi a fene van? Jól vagy?

Egy újabb kiáltásra Oren szobájából felemelte a fejét, és arra pillantott. – Mi történt?

Megragadtam az ingét, miközben a barátaink összegyűltek körülöttünk, bepánikolva és aggódva. Könnyek patakzottak le az arcomon, és fojtogatták a torkomat. Nem tudtam beszélni.

– Ő nem... – zokogás fogott el, és összeszorítottam a szemem szorosan.

– Caroline? – Aggodalom töltötte el Noel hangját, miközben megsimogatta az arcomat.

– Az emlékezete – böktem ki. Évek estek ki belőle. Még mindig azt hiszi, hogy a testvére életben van. A körülöttünk összegyűlt összes ember szemébe pillantottam. – Nem emlékszik egyikünkre sem.

A több napos kimerültség, a félelem, az aggodalom, a szívfájdalom és a bűntudat átvette az uralmát fölöttem. Elájultam, minden elsötétült és jótékony ködbe borult.