19. Fejezet

 

      19. FEJEZET

 

Ten

Fordította: Naomi

 

 

Tudhattam volna, hogy veszélyes bárkinek is megnyílnom, ha a testvéremről van szó. Az éjszakán, mikor az öreg színház tetején ülve meséltem Caroline-nak Zoey-ról, hazamentem, miután a háza közelében kiraktam, és bezuhantam az ágyamba, egyenesen egy kibaszott rémálom közepébe.

Az álom már szarul kezdődött, Libby Lawsonnal, amint a farkam látványától sikoltozik.

 

 

– Atya Úr Isten! Ez meg mi a franc?

Éppen csak lemásztam róla, még mindig pucéran kutattam a szobájában a nadrágom után, még mielőtt a szülei hazaértek volna a vacsorapartijukról.

– Micsoda? – néztem le, és nagyon reméltem, hogy nem azt gondolta, hogy a szerszámom túl kicsi. Azonnal eltakartam magam. Baszki, ugye nem volt kisebb, mint Rowdy Crowneré, ugye? Az év első felében randiztak, és úgy hallottam, nem tagadtak meg semmit maguktól. De a francba is, kénytelen lennék kinyírni magam, ha azt mondaná, hogy az enyém kisebb, mint azé a seggé.

Arcán teljes horrorral kúszott hátrafelé az ágyban, minél távolabb tőlem. – Szent szar! Mi az az izé az oldalán? Ugye nincs valami nemi betegséged, vagy ilyesmi?

Egy másodpercig csak pislogtam, mielőtt válaszolni tudtam volna. – Az anyajegyemre gondolsz?

– A midre?

Széttártam a kezeimet, hogy megmutassam neki. – Ez csak egy anyajegy. Mindig is megvolt.

Megborzongott, majd elfordította a fejét. – Fúj! Takard el! Nem hiszem el, hogy ezt az izét belém raktad. Milyen undorító. Miért nem szóltál róla, még mielőtt bármit csináltunk? Jobban jársz, ha nem fertőztél meg semmivel!

– Emiatt ne aggódj! – Képtelen voltam palástolni a keserűséget a hangomban, miközben magamra rángattam a ruháimat. Gyűlöltem, hogy lángol az arcom. – Az anyajegyek nem fertőzőek.

– Ajánlom is, különben mindenkinek elmondom, mekkora nyomoronc vagy.

Kavargott a gyomrom, az epét szinte már a számban éreztem. Kezdett úrrá lenni rajtam a pánik, ahogy elképzeltem, hogy hétfőn besétálok az iskolába, és mindenki rajtam nevet és ujjal mutogat rám. A picsába, ki kéne maradnom az iskolából. Nyolc héttel érettségi előtt összeomlik az életem… és mindez azért, mert elvesztettem a fejem egy tyúk miatt, aki egyértelműen látott már annyi szerszámot, hogy tudja, az enyém nem átlagos.

– Tökmindegy – vicsorogtam. – Kösz a dugást. Talán egy kis gyakorlás még hasznodra lesz.

Őszintén szólva, ezt nem nevezném a legjobb búcsúzásnak, de a kurva életbe, nem igazán voltam a helyzet magaslatán. Lehajtott fejjel kocogtam a háztól az autómig, egy klasszikus szépségig, amit az apám vett nekem meg a tesómnak, mert naivan azt hitte, képesek leszünk osztozkodni rajta.

A valóságban többnyire csak veszekedtünk azon, hogy ki vezesse. Ma este én nyertem el a kulcsokat, és azt hittem, végre velem van a szerencse, hiszen Libby áthívott, mondván, hogy nincsenek otthon a szülei, és van egy óránk játszadozni. Ki gondolta volna, hogy ilyen gyorsan minden elbaszódik?

– Baszki, baszki, baszki – morogtam, miközben ököllel vertem a kormányt. Még soha életemben nem éreztem magamat ennyire megalázva, mint akkor. Tizenhét évesen az életemnek hivatalosan is annyi lett. Ha Libby úgy tesz, ahogy mondta – és valószínűleg épp sorra hívta fel a barátait –, többet az életben nem kufircolok. Az első és egyetlen alkalom, mikor kipróbáltam a szexet, ami ráadásul nem is volt olyan jó.

– Bassza meg! – Beindítottam az autót és leszáguldottam az utcán. A rádió gombja felé nyúltam, hogy berakjak valami hangos, dühös zenét, amikor megszólalt a telefonom.

A francba! Valószínűleg az egyik haverom az, aki már hallott a nyomorék dákómról. Kevesen múlott, hogy nem néztem meg a kijelzőt, de szerencsére a kíváncsiság nem hagyott nyugodni. Megláttam Zoey nevét, és felnyögtem.

Az ikertesóm máris tudta volna? Ez valami…fantasztikus.

– Mi van? – mormogtam a telefonba.

– Gyere értem – követelte egy szipogás kíséretében, egyértelműen sírva. – Most!

– Mi történt? – Magamról teljesen megfeledkezve tapostam bele a fékbe, és egy hajtűkanyarral megfordulva a barátnője háza felé vettem az irányt, ahol pár iskolai barátnőjével töltötte volna az éjszakát. – Ki a faszt kell kinyírjak?

– Senkit. Én csak… haza akarok menni.

– Már csak négy háztömb. Mindjárt ott vagyok.

– Rendben. Siess.

Kiviharzott a házból, vállán átvetve az ottalvós táska, a smink lefolyt az arcán. Kivágtam az ajtómat, dühöngve, hogy valaki miatt sír a húgom. – Most komolyan – lecsúsztattam a válláról a táskát, és bedobtam a hátsó ülésre. – Ki ríkatott meg?

Megtörölte a fekete csíkokat az arcán. – Senki. Nem is tudja valójában, hogy mit művelt. De nem is a lány hibája volt. Csak… menjünk. Kérlek.

Megfordultam, és felmeredtem a házra, de a bejárati ajtóba tömörült, minket néző lányok arcán egyszerre tükröződött az aggodalom és az együttérzés, így nem trappolhattam csak úgy fel, hogy aztán elküldjem őket a picsába. Mire visszamentem, Zoey már bemászott a volán mögé.

– Ki van zárva – a hüvelykujjammal mutattam, hogy szálljon ki. – Így nem vezethetsz. Ebben az állapotban nem. Nem mellesleg, ez az én éjszakám, rémlik?

Nem akartam az eddigieknél is nagyobb puhapöcsnek érezni magam. Már így is megkaptam, hogy micsoda egy rémálom van a lábaim között, nem akartam, hogy még a húgomnak is kelljen engem furikáznia fel-alá. Nem számított, hogy technikailag csak másfél perccel volt fiatalabb nálam, akkor is a kishúgom volt.

– Baszd meg, Oren – felpillantott rám a könnyáztatta szemeivel. – Csak… muszáj kiadnom magamból a stresszt. Kérlek.

Sosem voltam képes igazán nemet mondani neki, de akkor főleg nem, ha sírt, ezért csak sóhajtottam egyet, összeszorítottam a fogaimat és mormogtam. – Jó. Tökmindegy – majd körbementem az anyósüléshez. Bekötöttem a biztonsági övemet, amint beültem, és amilyen cseszettül szar báty voltam, fel sem tűnt, hogy ő viszont a sajátjával nem törődött.

– Szóval, mi ez az egész? – kérdeztem, miközben ő már az utat és az egyik sarkot fürkészte.

– Corey Garboni lefeküdt Suzanne-nel.

Vártam, hogy folytassa, de mikor nem tette, fölvontam a szemöldökömet. – Rendben. És akkor?

– És akkor? – hitetlenkedve bámult rám. – Csak annyi, hogy én kedveltem Corey-t. Múlt hétvégén a felsőm alá engedtem.

– Hogy mit csináltál?

– És úgy terveztük, hogy holnap moziba megyünk – fakadt ki nekem, meg sem hallva engem. – A legvadabb rémálmaimban sem képzeltem volna, hogy Suzanne is érdekelte, ahogy ő sem tud róla, hogy mit csináltunk Corey-val.

– Rohadék – morogtam a bajuszom alatt. – El sem hiszem, hogy neked bejött az a srác. Mindig egy fasznak tartottam.

– Nos, én kérek elnézést, amiért nem tudtam egy olyan fiút kedvelni, akire áldásodat adnád.

– Pedig jobban tennéd – feleltem. – Nálad valószínűleg még én is jobban tudnék pasast választani. Valakit, aki mondjuk, kurvára nem csalna meg, a példának okáért.

– Igazán? – vetett rám egy hitetlenkedő pillantást. – Most már kifejezetten érdekel, hogy szerinted mégis milyen srác lenne a nekem való.

– Legyen – megköszörültem a torkomat, és kényelembe helyeztem magamat az ülésen, amíg végiggondoltam. – Szeretnie kell a focit, különben semmi közös nem lenne bennünk, és hogyha sokat lesz körülötted, én is kénytelen leszek több időt eltölteni vele, mint szeretnék.

– Oké – mondta biccentés közben, és lassított, hogy beforduljon a sarkon. – Tudnék kezelni egy focistát.

– Rendben – vettem egy mély levegőt, mielőtt folytattam. – Becsületes, hűséges, csendes.

– Csendes? – kérdezte zavarodott arckifejezéssel.

Bólintottam, kitartva az eredeti elhatározásom mellett. – Mindketten elég beszédesek vagyunk, szóval mindenképpen valaki olyanra van szükséged, aki meghallgat, aki talán egy kicsit visszafogottabb, de kiáll melletted, ha kell. Nálam nagyobbnak kell lennie, különben képtelen lennék tisztelni. És legyen okos is, akit érdekel a tudomány, így valami gazdag szívsebész vagy hasonló lesz.

– A külsejére még nem tértél ki.

Grimaszolva vállat vontam. – Basszus, mintha érdekelne, hogy néz ki.

Elvigyorodott. – Akkor azt akarom, hogy dögös legyen. Lehetőleg kék szemek és talán még egy gödröcske is.

Csóváltam a fejem, egyszerűen meghökkenve, hogy mi alapján született pont ez a két kitétel. A lányok tényleg furcsák. – Legyen – mondtam. – Ahogy akarod.

Horkantott egyet, amit egy rövid kacaj követett. – Tudod, nincs olyan, hogy egy ilyen fiú a valóságban is létezzen. Egy szexi, visszahúzódó, biológia-imádó sportoló. Most komolyan, Oren. Ne rugaszkodjunk el ennyire a földtől.

– Nos, akkor azt hiszem, kénytelenek leszünk együtt megöregedni, egyedülállóként és reménytelenül – kinéztem az ablakon, és csak úgy magamnak dünnyögtem. – Mivel biztos, hogy többé senki sem fog lefeküdni velem.

Azonban az ikertestvérem hallotta, tisztán és érthetően. – Hogy érted azt, hogy többé? Te még nem is – Uram Atyám! Épp Libby házánál voltál, mikor telefonáltam?

– Épp úton voltam tőle hazafelé, mikor hívtál – javítottam ki.

Levegő után kapott. – Szent szar. Akkor ti ketten…? – Rám nézett, a szemöldökét az aggodalom ráncolta. – Jaj, ne. Az anyajegyed kiakasztotta, nem igaz?

Keményen villant rá a tekintetem. – Ezt meg honnan a fenéből találtad ki?

Vállat vont. – Nem tudom. Én csak… feltételeztem. Mármint a tiéden kívül egy péniszt sem láttam élőben, viszont hallottam a többi lányt beszélni, és egyikük sem említette, hogy élénk lila pöttyök lennének az oldalán.

Lejjebb csúsztam az ülésen, szívem szerint egészen három kibaszott méterre a föld alá és csak meghalni. – Kösz a tippet, már miután egy életre megszégyenítettem magam. Ugyanis el fogja mondani mindenkinek, te is tudod. Szét fogja kürtölni, hogy mekkora szörnyszülött vagyok, és az életben soha többé nem lesz részem szexben.

– Ugyan, kérlek – Zoey horkantott, és a szemét forgatta. – Nem minden lány olyan megvetemedett, mint Libby a ribi Lawson. Egy nap találkozni fogsz egy nagyszerű lánnyal – akit még az én gyomrom is képes bevenni –, aki mindent imádni fog veled kapcsolatban, még a színes cerkádat is.

Megemelkedett a szemöldököm. – Őszintén szólva abban reménykedtem, hogy a lehető legtöbb puncit sikerül felpróbálnom, még mielőtt megállapodnék.

Zoey levegő után kapott, megragadott és hozzám vágott a középkonzolból egy köteg szalvétát. – Ne merészelj még ábrándozni sem arról, hogy te ilyen játékossá válj, Oren Michael Tenning, vagy én…

– Vigyázz! – kiáltottam, ahogy a kereszteződésbe értünk. A bal oldalról jövő autó nem állt meg a stoptáblánál.

Zoey rátaposott a fékre, de már túl későn. Ő az én nevemet sikította, én pedig az övét.

 

Még mindig a nevét kiabálva ébredtem, magamat a lepedőn dobálva. – Zoey – nyöszörögtem fojtottan, csak hogy szívrohamot kapjak, mikor egy pár kéz megfogja a karomat.

– Ten! Hé, Ten! Ébredj fel! Rémálmod van.

Hirtelen egyenesedtem föl, s mialatt én még levegő után kapkodtam, a két szobatársam elhátrált a matracomtól, még mindig úgy vizslatva engem, mint aki megvadult. A halántékomról indulva a mellkasomon keresztül folyt rólam az izzadság.

Eltátott szájjal meredtem Hamre, immár az ikertestvéremmel folytatott utolsó beszélgetésem minden részletének fényében. Első alkalommal, mikor találkoztam a sráccal, majdnem összecsináltam a gatyámat a meglepetéstől. Ő gyakorlatilag mindazon tulajdonságok megtestesítője, amiket Zoey és én lefestettünk. Szerintem a húgom is kedvelte volna… ha egyáltalán megadatott volna neki a lehetőség, hogy láthassa.

A tény, hogy a nőt, aki mellett kikötött, szintén Zoey-nak hívják, először túl hátborzongató volt. Szöszi a húgom szöges ellentéte, de akkor is… mivel ugyanaz a neve, és összejött Hamiltonnal, képtelen voltam a testvéri érzéseimet kikapcsolni, amit iránta éreztem.

– Jól vagy? – kérdezte aggódó tekintettel, miközben fölmászott az ágyra, hogy mellém üljön. – A nevemet kiabáltad.

Megborzongtam. – Igazán?

– Ránk hoztad a frászt. – Ham a sarokban ült, ugyanolyan arckifejezéssel, mint a barátnője.

Megköszörültem a torkomat, és elkaptam a tekintetemet. – Aha, nos… bocs ezért.

– A húgodról álmodtál, igaz?

Miután egy ideig csak meredtem Hamre, amiért rákérdezett, és közben elátkoztam csendben magam, amiért egyáltalán elmeséltem nekik, hogy volt egy Zoey nevű testvérem, ismét elkaptam a tekintetemet és bólintottam egyet.

Szöszi megfogta a kezemet. – Megváltoztassam a nevemet? Megtenném. Érted.

– Ez kedves tőled – mondtam egy apró mosoly kíséretében, és hálásan megszorítottam a kezét. Magam felé húztam és átöleltem. – De nem kell. Majd továbbra is Szöszinek hívlak.

Bólintott. – Oké. A Szöszi tetszik. Mérföldekkel jobb, mint a Tejcsárda.

Egy homlokráncolással bontakoztam ki a karjaiból. – A Tejcsárda egy rohadt ütős becenév.

Ő csak nevetett és a fejét rázta. – Nem. Igazából elég borzalmas. – Amilyen könnyen jött a mosoly, most olyan gyorsan tűn tova. – Akarsz beszélni róla? A rémálmodról.

Istenem, még mit nem. A legutolsó alkalommal, mikor erről a szarról meséltem, végül ennél a rémálomnál kötöttem ki. Végeztem a beszéddel és nemet intettem. – Nem. Jól vagyok. Visszamehettek aludni.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Ham. –Hozhatunk neked vizet, vagy valamit?

Basszus. Ezek ketten. Az édességüktől kezdenek szuvasodni a fogaim. – Anyu. Apu. – Felemeltem a kezemet. – Jól vagyok. Komolyan. Sajnálom, hogy felébresztettelek titeket. És most irány vissza, aludni.

Végre beadták a derekukat. Szöszinek adnia kellett nekem még egy ölelést, Ham pedig megpaskolta a vállamat, de hiába hagytak magamra, már képtelen voltam visszaaludni. Forgolódtam és dobáltam magam, és még mielőtt felfogtam volna, mit csinálok, megragadtam az éjjeliszekrényről a telefonomat és dobtam egy SMS-t Caroline-nak.

Miután begépeltem, hogy Senki nem ültetheti Babyt a sarokba, egy sóhaj kíséretében a szekrényre hajítottam a mobilt, ami abban a pillanatban pittyent válaszul. Nem számítottam rá, hogy egy ilyen éjjeli órán ő még visszaírjon, így felemeltem a telefont, de legnagyobb meghökkenésemre tényleg ő írt.

Miért küldesz nekem hajnali kettőkor Dirty Dancing idézetet?

Vigyorogtam, és a mellkasom is rögtön könnyedebbnek érződött. Újra tudtam lélegezni, és a fejfájás, ami a szemeim mögött készülődött, azon nyomban köddé vált.

Tanultam. El akartam kápráztatni a szexi film-szakértő barátnőmet a tudásommal.

Nos, ennyivel nem veszel le a lábamról. EZT az idézetet mindenki ismeri – válaszolta.

Csak annyit válaszoltam, hogy Őszintén, kedvesem, nem érdekel.

Amire ő azt írta, hogy Clark Gable. Elfújta a szél. Küldj egy igazi kihívást már. Lassan elfog az álom.

Vigyor ragyogott az arcomon. Talán azért kerülget az álom, mert hajnali kibaszott kettőkor még fent vagy. Talán valakinek kell… egy visszautasíthatatlan ajánlatot tennie számodra.

KERESZTAPA. És te vagy az, aki felébresztett hajnali kibaszott kettőkor. És miért is?

Csak hagyni szerettem volna neked egy üzenetet, mikorra felkelsz. Nem akartalak felkelteni, Rózsabimbó.

Nos, felkeltettél vele, Aranypolgár. Amúgy is, mit csinálsz te még ilyenkor? Ma éjjel nem is dolgozol.

Haboztam, hogy elmondjam-e neki, de végül csak megvontam a vállamat. Mi a franc? Rossz álom, írtam.

Két másodperc múlva megcsörrent a mobilom. Csóváltam a fejem, és felvettem. – Igen?

– Mit álmodtál?

– Semmiség – kezdtem neki, csak hogy félbeszakíthasson.

– A húgodról volt, igazam van? A nagy kitárulkozás után a tetőn, nem csoda, hogy felidézett néhány emléket. A fenébe is, számíthattam volna arra, hogy valami ilyesmi történhet.

– Dr. Caroline félrediagnosztizált? – kaptam levegő után. – Azt hiszem, visszatérítést kell kérjek a legutóbbi kezelés kapcsán.

Egy ideig hallgatott, mielőtt megszólalt volna. –Nem is értem, mit akarhat ez jelenteni. Nem bántad meg, hogy lefeküdtünk a színház tetején, ugye?

– A faszt, dehogy – nevettem el magam, és a picsába is, jó érzés volt nevetni. Igazából örültem, hogy az üzenetem felébresztette. Már attól jobban kezdtem érezni magamat, hogy hallottam a hangját. – Én sem tudom, hogy értettem – ismertem be. – Egyszerűen csak jól hangzott.

Horkantott egyet. – Így működik az agyad minden éjjel hajnali kettőkor? Ember, azt hiszem, többet kéne aludnod.

– Nos, talán jobban aludnék, ha lenne velem egy puha, finom illatú szöszi, akihez hozzábújhatnék.

Sóhajtott. – Nos, talán, ha odamész a bejárati ajtóhoz és kinyitod, találsz ott egyet, aki épp rád vár.

Lefagytam, és csak pislogtam. – Várj! Mi? Nem lehetsz itt, most, kinn a lakásom előtt.

– Miért nem?

– Ez most komoly? Itt vagy? Most? – Lehajítottam magamról a takarót és végigmasíroztam a házon, hogy kitárjam a bejárati ajtót.

Caroline teljes életnagyságban ott állt az ajtóm előtt, a haján látszott, hogy csak most bújt ki az ágyból, a gyűrött ruháin pedig, hogy sietve kapott csak magára valamit, úgy mosolygott fel rám. – Meglepetés!

– Mi a fene? – Megragadtam a csípőjénél fogva, és beráncigáltam a házba. – Mi a… kérlek, mondd, hogy nem a sötétben sétáltál ide – És hogy a francba volt ilyen gyors?

– Nem. – Megölelt és puszit nyomott az arcomra. – Lenyúltam Aspen kulcsait és hagytam neki egy üzenetet.

Elvigyorodtam. – Nos, te ördögi apró nőszemély, te. Tudod, mit csinálok az ilyen dörzsölt nőkkel?

– Ööö… elgyengülten hagyod őket lihegni földrengető orgazmusok sora után? – tippelt.

– Nos, igen. Ez így van, hölgyem. Pontosan ezt teszem. – Fölkaptam a karjaimba, bevittem a szobámba és berúgtam magunk után az ajtót.

És az egyetlen álom, ami ezek után az éjszakám hátralévő részét betöltötte, maga volt a valóra vált álom.