24. Fejezet

 

24. FEJEZET

 

Ten

 

Fordította: Hannah

 

 

Gamble nője nyitott ajtót.

– Ten – mondta meglepődve. – Ööö… Noel nincs itthon ma este. Dolgozik…

– Tudom. – A szememet forgatva motyogtam. – A kölyök miatt vagyok itt. A legkisebbik miatt.

– Colton? – kérdezte felemelt szemöldökkel.

– Ja, ő az. Játszani akar… – sóhajtottam nagyot. – Focizni szeretne.

– Ok…ké – Kinyitotta az ajtót és ellépett. – Akkor gyere be… azt hiszem. Megyek és szólok neki.

Beléptem, ő meg eltűnt, hogy megkeresse a gyereket. Zsebre dugtam a kezem, és körülnéztem a helyiségben, miközben vártam…

– Elég sokáig tartott, hogy ideérj – sziszegte egy hang. Megfordultam, és Caroline-t láttam, aki felém tartott, egy bő pólóban és melegítőnadrágban. Fáradtnak tűnt és sötét karikák voltak a szemei alatt, de még mindig olyan gyönyörű volt; el sem tudom mondani, milyen érzés volt tudni, hogy elég közel volt, hogy ismét megérinthessem.

Az ujjaim valósággal bizseregtek, amikor megérintették az arcát.

– Miért nem vagy az ágyban? Hogy érzed magad?

Hozzám hajolt, én pedig gyengéden átöleltem.

– A gyomrom még mindig vacakol, de százszor jobban vagyok, mint az este voltam. A szemed nagyon karikásnak tűnik. Te jól vagy?

Igazából kicsit fájt a fejem, de azt mondtam: – Jól vagyok. Nem fogod kitalálni, ki hívott fel ma?

Caroline felemelte a fejét. Árnyékok jelentek meg a szemében.

– Nem tudom. Egy régi csajod?

– Mi van? Nem. – Közelebb hajoltam és halkan mondtam. – Tahoe tó.

Szemei kikerekedtek.

– Ó, azta! Behívtak egy interjúra?

Bólintva fújtam ki a levegőt. – Személyesen akartam elmondani neked.

– Ez remek. Gratulálok! – Felágaskodott és megpuszilta az arcomat.

Közelről figyeltem az arcát, így esküszöm, mintha egy kis félelmet láttam volna a szemében. Vagy talán csak képzelődtem.

– Izgatott vagy? – kérdezte.

Horkantottam. – Inkább halálosan félek. – Közelebb léptem hozzá, annyira, hogy az illata megőrjítsen. Majdnem azt mondtam, nem fogok elmenni, ha ő nem akarja, de Colton viharzott be a szobába.

– Ten! Tényleg eljöttél!

Caroline-tól eltávolodva összecsaptam a sarkaimat, hogy szalutáljak a kis szarosnak.

– Kizsarolt feladatra kérés szerint jelentkezem, Uram!

Colton kuncogott, majd megragadta a kezem, hogy kiráncigáljon a nappaliból, el Caroline-tól. Szomorúan integetve pillantottam vissza rá.

Caroline vigyorgott és a szemét forgatta, de küldött egy csókot.

A focilabda, amit talált a kölyök, le volt eresztve, így jó húsz percet eltöltöttünk a pumpa keresésével, és a labda felfújásával. Ráadásul csupa por volt.

– A francba. Gondolom, nem játszotok vele túl sokat a bátyáddal, ugye?

Colton lehajtotta fejét Gam említésére.

– Eléggé elfoglalt – motyogta.

– Igen? – Ezt nem vettem be. Gamnek a családja volt a mindene. Nem érdekelt, mennyire el volt foglalva, ha tudná, hogy az öccse focizni akar, játszott volna vele.

– Kérted egyáltalán, hogy játsszon veled?

Colton, a fejét rázta és még mindig lesütötte a szemét.

– Nos, meg kellene kérned, tudod? Ő tanította ezt nekem. – A kölyök épp időben emelte fel a fejét, hogy lássa, amint a labdát a mutató ujjamon pörgettem.

– Király!!! – ragyogott fel a szeme.

– Ugye? – Feldobtam a labdát, majd a hátam mögött egy kézzel elkaptam, és megpörgettem a mutató ujjam hegyén. – Menj oda és készülj, hogy elkapd ezt! – Miután követte az utasításaimat, felkiáltottam. – Tudod, milyen fenomenális volt Noel a fociban? – Felé dobtam a labdát.

Kissé nehézkesen, de mellkasához szorítva elkapta a labdát.

– Milyen fenomenális? – kérdezte, miközben visszadobta.

Elkaptam a levegőben, mielőtt a térdem közé pottyant volna.

– Annyira fenomenális volt, hogy képes volt elindítani a labdát negyven yardról, miközben leelőzött egy csapat középső hátvédet, akik pillanatok alatt nyomába eredtek, miközben öt másodperc volt hátra, és három pont hátrányban voltunk, és még így is képes volt megnyerni nekünk a meccset.

Továbbra is elkápráztattam Gam legjobb pillanatairól mesélve, amelyeket a focipályán töltött főiskolás évei alatt.

Colton egyre jobb lett a labda eldobásában és elkapásában, miközben hallgatta, sőt, még kérdezett is, egyre kíváncsibbá válva a titokzatos nagy testvért illetően.

Alkonyodni kezdett, amikor valaki más is csatlakozott hozzánk, a ház oldalánál végigsétálva és a kezével intve köszönt.

Homlokomat ráncoltam, vajon ki az ördög ez a kikent, beképzelt szarcsimbók.

– Segíthetünk? – kérdeztem, azonnal gyanakodva.

Amikor Colton megfordult és meglátta az udvar oldalánál ólálkodni, szemében megcsillant a felismerés. A pasas Colton felé lépett.

– Hé, kis haver. Emlékszel rám?

A kölyök felelet helyett villámgyorsan odaszaladt hozzám. Megfogtam a vállát, és védelmezően magam mellé húztam. Aztán a fejére tettem a kezem, hogy megnyugtassam. Nemtetszésemnek hangot adtam azonnal, akárki is ez a seggfej, aki felzaklatta. – Ugye tudod, hogy kilenc éves? Nem kettő.

De most komolyan, ki beszél így egy kilenc évessel, gügyögő hangon, és még le is akart guggolni, hogy egy szinten legyenek? A köcsög gyanús volt, ha engem kérdeztek.

Az idegen bosszankodó pillantást vetett rám, mielőtt megkérdezte.

– Te vagy Noel?

– Úgy nézek ki, mint egy kibaszott Gamble? – horkantottam.

A tag megvonta vállát.

– Mintha én tudnám. Egyikőtöknek sem ugyanaz az apja.

Ja, nagyon nem tetszett ez a fatökű. Volt valami abban finomkodó, nagyképű viselkedésében, és az Abercrombie és Fitch ruháiban, ami feldühített.

Akkor kinyílt a hátsó ajtó, és kisétált Brandt.

– Hé, hallottam, hogy játszotok… – hangja elakadt, amikor meglátta a látogatót.

– Te – vicsorogta, miközben ökölbe szorította kezét és elindult előre. – Tartozom egy monoklival, cserébe azért, amelyiket tőled kaptam, seggfej.

Könnyedén elkaptam a karját, amint meglendítette.

– Hé, hé, hé! – dorgáltam meg enyhén. – Senki nem üt meg senkit, amíg ki nem derítem, mi folyik itt. Szóval, beavatna végre valaki? – csettintettem. – És gyerünk.

– Ő Sander Scotini – mondta Brandt

A szám kinyílt, de hang nem jött ki. Megfordultam, hogy megnézzem a fickót, aki tönkretette Caroline életét. Nevetni akartam. Ez a vézna kis mitugrász itt, Sander Scotini? Aztán hirtelen pofán akartam vágni. Ez a vézna kis mitugrász itt, Sander Scotini?

– Ó, tényleg? – mormoltam.

Amikor Brandt ismét elindult felé, még egyszer megállítottam, egyszerű volt útjába állni, hogy én magam szembesítsem a jó öreg Sandert.

– Miért nem hagyod, hogy ezt én intézzem? – Amikor tekintetem találkozott a köcsög tekintetével, szélesen elmosolyodtam és biccentettem az állammal. – Halihó!

Tudtam, hogy a majdnem kacérkodó üdvözlésem undorral tölti el. Bizalmatlanul nézve felemelte a szemöldökét, és tett egy lépést hátra.

Helyes. Szerettem, hogy nyugtalanítottam.

– Mi szél hozott erre, Sander? – kérdeztem közömbösen sétálva felé. – Kicsit messze vagy az otthontól, nemde?

Ideges pillantást vetett a ház felé, de tudhatta, hogy csak a testemen át mehet a közelébe. Sóhajtva dörzsölte meg a tarkóját.

– Beszélnem kell Caroline-nal.

A fejemet ráztam és összehúztam a számat, mintha gondolkodnék rajta. Aztán azt mondtam: – Nem. Igazából nem.

Az idióta kidüllesztette mellkasát – az egész húsz centit –, és megemelte a finoman fésült szemöldökét.

– Egész idáig jöttem, hogy beszéljek vele, szóval beszélni fogok vele. Szeretném látni, hogy megpróbálod megakadályozni.

Ó, indulhat a játék ribanc.

– Örömmel.

Megragadtam a rózsaszín – igen, rózsaszín – galléros, poliészter ingét, és addig toltam, amíg a ház falának nyomtam. Aztán alkaromat a nyelőcsövének szorítottam és kihívóan megemeltem a szemöldökömet. A gurgulázó hang, amit kiadott, miközben tehetetlenül vergődött, zene volt füleimnek. Viszont valószínűleg megijesztettem Coltont, mert riadtan felkiáltott, és a hátsó ajtóhoz szaladt.

Brandt ellenben ujjongott, szemében boldogság ragyogott, mielőtt megilletődött hangon mormolt. – Király!

Közelebb hajoltam a köcsöghöz, akinek nyilván rossz volt a hallása, hogy mondanivalóm minden egyes szavát hallja.

– Akkor igazából a következőt fogod tenni, Sandy. Eltűnsz erről az udvarról, és visszamászol abba a lyukba, ahonnan jöttél, és soha többé nem keresed Caroline-t. Capiche?

Mielőtt kinyögte volna a választ, kicsapódott a hátsó ajtó.

A francba!

Szemtanúk.

– Mi a… – kezdte Caroline tágra nyílt szemekkel, miközben Aspen is megállt mögötte az ajtóban.

De mogorván félbeszakítottam. – Menj vissza a házba. – Talán kissé túlságosan is durván.

És igen, ezt meg teljesen rosszul tettem. Felháborodva emelte fel a szemöldökét. Kezeit a csípőjére tette, és kilépett a tornácra.

– Mit mondtál az előbb?

– Care… – kezdtem, de a kis köcsög hadonászni kezdett, magára vonva Caroline figyelmét.

– Caroline… segíts!

Caroline megtorpant, és a tagra pislogott, akit a nyakánál fogva tartottam.

– Sander?

Amikor kinyitotta a száját, durván ismét nekinyomtam a falnak.

– Tilos vele beszélned! Tilos ránézned!

– Mi az ördög folyik itt? – kérdezte Caroline.

– Ki ez a pasas? – nyögte ki Sander, próbált rám mutatni. – A testvéred?

– Hé! – Megmarkoltam a haját, és a ház oldalának nyomtam a fejét.

– Nem az előbb mondtam, hogy nem szólsz hozzá?

Caroline sóhajtott, és összefonta karjait a melle előtt.

– Oren, komolyan. Engedd el!

– Ja. Ez nem fog megtörténni.

Caroline felemelte a karjait, mintha azt gondolná, nevetséges lenne, hogy megtagadtam a kérését.

– És miért nem?

– Mert kifejezetten tetszik, ahogy most a falhoz szorítom. Mert még mindig nem tudom magam túltenni azon, hogy ennek a szánalmas kis köcsögnek a fonnyadt kislány farka benned volt. Sőt, annyira zavar a dolog, hogy mindkét kezemmel bele akarok markolni az undorító zsíros hajába. – Elengedtem a nyakát, és mindkét kezemmel megmarkoltam Scotini haját, hogy bebizonyítsam. – És csak bele akarok rúgni… egyenesen a golyóiba.

Képtelen voltam türtőztetni magam, felemeltem a térdem és keményen a lába közé vágtam. Scotini felnyögött, és előrebukott.

– Oren! – Caroline döbbenten ugrott előre.

– Ó! – kiáltotta Brandt ámulattal, mielőtt kezét a szájára szorította és kacagni kezdett. – Zsír!

Elengedtem a köcsögöt, és felemeltem a kezem, miközben eltávolodtam tőle, próbáltam eljátszani, hogy semmi közöm a sérüléseihez. Ágyékát fogva oldalára esett.

Caroline odalépett mellém, és felszisszenve lenézett rá. Majd vádlón pillantott rám.

– Ez most muszáj volt?

Bólintottam.

– Ja. Nagyon is. Jobban is érzem magam. Köszi, hogy megkérdezted. Akarod folytatni? – mutattam Scotinire.

Caroline egy pillanatig tanulmányozta, úgy tűnt kísértést érez, aztán bólintott és elé lépett.

– Oké.

Lenyűgözve vigyorogtam, de Scotini felnyögött, amitől Caroline meggondolta magát és megállt.

– Elég törékeny, ugye? – fújtattam.

– Határozottan nem focijátékosnak való – egyezett bele, féloldalasan nézve rám.

– Ó, szóval a focistákat kedveled, mi? – vigyorogtam elégedetten.

– Caroline – nyögte Scotini a földről, könyörgő hangon.

Felsóhajtottam és megragadtam az ingét, mielőtt talpra állítottam. Aztán hátulról előre átkulcsoltam a nyakát, és Caroline felé fordítottam.

– Oké, bébi – mondtam. – Hajrá!

De ahelyett, hogy fizikailag bevágott volna egyet, összerezzent és hátralépett. Aztán kényelmetlenül fészkelődött, miközben a nyögdécselő exe próbált nekem dőlni, mert akkora fájdalmai voltak. A seggébe térdeltem, hogy ne érjen hozzám túlságosan sokat.

– Sander, mit keresel itt? – kérdezte végül Caroline fáradt hangon.

– A szüleim kitagadtak. – Elhallgatott, hogy köhögjön és lihegjen a fájdalmai közepette.

– Tényleg? – A nőm felemelte egyik szemöldökét, látszólag nem nagyon érdekelte. – Sajnálattal hallom. – Vigyorogtam, mert egyáltalán nem úgy hangzott, mintha sajnálná. – De miért jöttél el egész idáig, hogy ezt nekem elmond?

– Még… maradt még valami… a húszezer dollárból… amit neked adtak?

– Várj, húszezret mondott… szent szar! – hadartam, Caroline-ra nézve. – Azt mondta húszezer? Úgymint, húsz-ezer-dollár? – Amikor Caroline szúrós pillantást küldött felém, meglökdöstem a köcsögöt. – Hé, szépfiú, nem akarsz engem felcsinálni?

– Mi a fasz? – Kicsit még vergődött, de igen, nevetséges próbálkozás volt. – Mi ez itt, a Gyilkos túra?

– Fogadok, úgy tudsz vinnyogni, mint egy disznó – mormoltam vigyorogva a fülébe.

– Oké, először is! – szólalt meg Caroline, miközben Scotini csak nyafogott. Rám mutatott, és megvillantott egy vigyort. – Azta! Tökéletesen eltaláltad a Gyilkos túra részt.

– Ó, hát, köszönöm! – ragyogtam fel, boldogan, páváskodva.

– Másodszor meg… – Caroline mosolya fintorrá vált, amikor az exére nézett. – Sander, atya ég, te most bepisiltél?

– Mi? A francba! – Elugrottam mellőle, azonnal elengedve a fejét. Amikor megláttam a nedves foltot a nadrágja elején, undorodva megborzongtam. A nadrágomhoz töröltem a kezem, mintha mocskos lettem volna.

– Pfuj, ember, ez undorító. Ez komoly?

Brandt viszont baromi viccesnek találta. Miközben Scotini térdre rogyott, és tovább dédelgette nedves ágyékát, a kölyök ujjongva mutatott rá.

– Atya ég, ez rohadt vicces. El sem hiszem, hogy így móresre tanítottad, Ten.

– Hé! – mutattam felé szigorúan. – Ha valaki bántja a nővéredet, annak ott vágsz vissza, ahol úgy gondolod, hogy a legfájdalmasabb lesz.

– Sander, állj fel! – utasította Caroline, bosszankodva. – El sem hiszem, hogy tényleg azt gondoltad, hogy még maradt meg abból a pénzből. Úgy értem, helló, nézz körül. Azt hiszed a ház ingyen jött? Azt hiszed, olcsó dolog volt három testvéremről gondoskodni? Egy éve volt. Az a pénz már rég elment.

– Nem mintha adott volna neked belőle. – Szükségesnek éreztem hozzátenni.

– A francba! – sziszegte Sander, ahogy kinyílt az ajtó és megjelent Noel.

Úgy örültem, hogy látom, szinte kuncogtam.

– Hé, édesem! – mondtam vidáman. – Korán jöttél haza. Még csak nem is volt időm masnit kötni az ajándékodra.

Scotini Noelről rám, majd Caroline-ra pillantott megbotránkozva.

– Ó, istenem. A bátyád meleg?

Komolyan? Én is Caroline-hoz fordultam, és ugyanolyan hangon mondtam.

– Ó istenem! Ez teljesen hülye?

Caroline csak felsóhajtott, mintha kissé szégyellte volna, hogy egy ilyen agyatlan köcsöggel volt dolga.

– Ten? – Noel homlokát ráncolva jött oda hozzánk. – Mi az ördögöt keresel itt? Aspen azzal hívott fel a munkában, hogy a szart is kivered egy idegenből az udvarunkon. Így, hazajöttem, és itt találom ezt? Ki ez az alak?

Mosolyognom kellett.

– Nos, miért is nem mutatlak be neki, haver. Ez itt Sander Scotini.

Noel döbbenten húzódott vissza és Scotinire bámult, mielőtt egy kis mosoly ragyogott fel arcán. – Ó, tényleg?

Bólintottam.

– És Sandy – mondtam a hajánál fogva emelve fel a szarzsákot a földről– –, bemutatom neked Caroline túlságosan védelmező, gyilkos bátyját, Noel Gamble-t.

Az ajtó ismét kinyílt. – Noel? – kiáltotta Aspen, aggódva, miközben Noel ujjait ropogtatta és fenyegetően lépkedett Scotini felé. – Minden rendben? Hívjam a rendőrséget?

– Ő ki? – kérdezte Scotini.

– A feleségem – válaszolt Noel. – Kurvára ne nézz rá! – Majd a válla fölött odakiáltott. – Ne, bébi. Uraljuk a helyzetet.

Scotini rám nézett.

– Ha ő Noel, te ki vagy?

– Ten.

Pislogott, teljesen tanácstalanul. – Hogy-hogy Ten?

– Ten, mint tíz másodpercre vagyok attól, hogy megkíméljem a szüleidet az idióta fiúktól. Jézusom! Figyelj már!

– Várj, ez bepisilt? – kérdezte Noel, óvatosan hátrálva.

Büszkén emeltem fel a kezem.

– Persze, hogy bepisilt. Kibaszott kemény faszi vagyok. A megfélemlítés mestere vagyok.

– A pokolba. Most akkor nem üthetem meg – rázta a fejét Noel csalódottan.

– Én megüthetem? – kérdeztem.

– Oooh – ugrott elénk készségesen Brandt. – Én is meg akarom ütni.

Noel felsóhajtott, és csípőre tett kézzel tekintett le a szánalmasságra, ami Sander Scotini volt.

– Mi faszt keres ez itt egyáltalán?

– Anyucinak és apucinak végre elege lett a szarságaiból, gondolom, és elzárták a játszós pénzcsapot. Így ő, visszamászott Caroline-hoz, hogy kunyeráljon egy kicsit a csitt-csitt-tűnj-el lefizetésből.

– Na, azt már nem! – morogta Noel. – Egy centet sem kapsz tőle, te kis faszfej. És ha még élni akarsz, akkor most elmész innen és soha többé nem jössz vissza. Ami azt illeti, ha még egyszer megpróbálsz vele beszélni, meghalsz. Megértetted?

Amikor Scotini nem válaszolt két másodperc eltelte után sem, csak annyira emelte fel a fejét, hogy könyörgő pillantást vessen Caroline-ra, Noel felmordult.

– Az ördögbe, ránéztél. Brandt, menj be és hozd ki a puskámat.

– A francba! – vinnyogta Scotini, felemelt kézzel hátrálva. – Baszki! Ne lőj! Sajnálom. Annyira sajnálom. Megyek. Soha nem jövök vissza. Soha nem beszélek vele. Istenre esküszöm.

– Akkor menj! – üvöltötte Noel.

Scotini farkát behúzva sarkon fordult, és félig futva, félig döcögve kirohant az udvarról.

Miután elment, Brandt Noelre nézett.

– Nem is tudtam, hogy van puskád.

– Nincs is – vont vállat Gam.

Ezen mindannyian kuncogtunk. Amikor már nem bírtam visszatartani, Caroline-ra pillantottam. Úgy tűnt, rendben volt a történtek után, de még mindig utáltam, hogy nem mehetek oda hozzá.

Mintha érezte volna magán a tekintetemet, kifújta a levegőt és felnézett.

– Igazából, mennyi maradt még meg abból a pénzből? – kérdeztem, indokot keresve, hogy beszélhessek vele.

Cselszövő vigyora egyenesen káprázatos volt.

– Ó, úgy tizenöt rongy.

Tátva maradt a szám.

– Szent szar! – Aztán elmosolyodtam, és megráztam a fejem. – Szép. – Gratuláló ökölpacsira emeltem a kezem. Amikor öklét az enyémhez érintette, el akartam kapni, hogy magamhoz rántsam, és a szart is kicsókoljam belőle. De ja… ott volt Gamble.

– Miért nem mentek be? – utasította Brandt-et és Caroline-t, az ajtó felé terelve őket, mintha csordát terelt volna. – Vissza kell mennem munkába. Otthagytam Quinnt egyedül a bárban.

Caroline még vetett felém egy utolsó pillantást, de végül bólintott és követte az öccsét a házba.

Néztem, ahogy ment, és az a szorongató érzésem támadt, hogy amint az ajtó becsukódik és kettesben maradunk, Gamble beszélni kezd. Attól félve, hogy észrevett valamit abból, ahogy Caroline-ra néztem, vagy abból, ahogy Scotinivel elbántam, mély levegőt vettem és szemébe néztem, felkészültem a gyomromra, vagy az arcomra, vagy – istenem, remélem oda nem – a golyóimra mért ütésre.

Helyette kezet nyújtott.

– Haver… – Majd egy komoly sóhaj után hozzátette. – Köszönöm.

– Köszönöm? – visszhangoztam, mint egy idióta.

– Igen. Köszönöm, hogy itt voltál a családomnak, amikor én nem lehettem itt. Igazi barát vagy.

A kezét bámultam, olyan szarul és akkora csalónak éreztem magam, hogy alig bírtam levegőt venni. Amikor látta, hogy öt másodperc múlva sem fogtam kezet vele, összehúzta a szemöldökét.

– Mi van?

– Semmi – ráztam a fejem. Kezet ráztam, majd elengedtem. – De nem csináltam semmit – tettem hozzá a végén.

– De igen. Megakadályoztad, hogy bemenjen a házba. Távol tartottad Caroline-tól. Itt tartottad, míg hazajöhettem.

A vállamat megvonva elfordultam. Ja, azt tettem. De nem érte tettem. Nem is gondoltam rá.

Mintha egy megsemmisítő golyó csapódott volna a mellkasomnak, úgy hasított belém a gondolat, hogy többre értékeltem a kapcsolatomat Caroline-nal, mint a kapcsolatot vele. Noel nem jelentett többet számomra, mint Caroline. Ha ezek után elveszítem a barátságát, túlélem. Ha elveszítem Caroline-t, belepusztulnék.

Már nem attól féltem a legjobban, hogy Gam megtudja. Szóval szinte kimondtam, hogy „szerelmes vagyok a húgodba”, amikor kifújta a levegőt.

– Tudod mi dühített fel a legjobban abban, amit tett Caroline-nal?

– Micsoda? – ráztam meg a fejem.

– Hogy kibaszottul titokban tartotta. Az első barátja, és valószínűleg nem is szólhatott hozzá nyilvános helyen, vagy basszus, a kezét sem foghatta meg.

Visszagondoltam arra a pillanatra, amikor először megfogtam a kezét, mielőtt bemutattam a szüleimnek. Annyira nyugtalan volt; tudtam, hogy Gamnek igaza lehetett. Bűntudatom lett. Még mindig nem foghatta meg az embere kezét, ugye?

– Valószínűleg még soha nem volt igazi randin. Vagy tett bármit a megfelelő módon.

Behunytam a szemem. Nem, soha nem vittem el randizni.

Bassza meg!

Noel megveregette a vállam, amitől szinte kiugrottam a bőrömből. A szemem azonnal kinyílt.

– Amúgy meg, mit csinálsz itt? – kérdezte furcsán szemrevételezve.

– Én… ö… – Pörgött az agyam. Hirtelen nem jutott eszembe miért voltam ott. Csak Caroline arcát láttam, milyen volt, amikor minden este felvettem a kanyarban, egy utcával arrébb. Mindig boldog volt, hogy találkoztunk, de egyik része biztosan csalódott volt, elutasított. Vajon azt hitte, hogy úgy tekintek rá, mint valamilyen piszkos kis titokra?

– Ten? – Gamble az arcom előtt integetett.

Pislogtam.

– Bocs. Én… Coltonnal fociztam. Azt akarta, hogy átjöjjek hozzátok.

– Ó! – Gamble vállai megereszkedtek, majd lesütötte a szemét. – Nem tudtam, hogy szereti. Engem soha nem kért meg, hogy focizzak vele.

– Mert még mindig halálra ijeszted – vontam meg a vállam. – Rám pedig úgy gondol, mint egy mókás nagy tesóra.

– De én vagyok a nagy testvére.

Sóhajtva megveregettem a vállát.

– Csakhogy szar lapot kaptál, és szülőnek is kellett lenned. Nincs kellemes tapasztalata, ami a szülőket illeti, így… természetes, ha egy ideig óvatos veled szemben.

Amikor Gam arca megtelt fájdalommal, ismét vállon csaptam, ezúttal kicsit erősebben.

– Ne is törődj vele haver. Már kezdi megszokni. Meséltem neki néhány remek focis pillanatodról, miközben dobáltuk a labdát, és úgy tűnt eléggé le van nyűgözve.

Gam ajkai felfele kunkorodtak, és remény csillant a tekintetében.

– Tényleg?

– Bassza meg! – horkantottam. – Ki ne lenne? Csak adj neki még egy kis időt. Rendben? Majd csak összemelegedtek.

Noel bólintott, de hozzátette.

– Aspent szinte azonnal megkedvelte.

– Talán mert átkozottul csinosabb, mint te.

Ezúttal szája teljes mosolyra húzódott.

– Igaz.

Vállára csapva elhessegettem.

– Most menj vissza dolgozni, seggfej. A családod biztonságban odabent. Nincs miért aggódnod. – Kivéve talán egy seggfej legjobb barátot, aki a hátad mögött titokban bemocskolja a kishúgodat.

Bassza meg, rosszabb vagyok, mint Sander, ugye?

Noel bólintott, majd azt motyogta:

– Kösz, haver. – Aztán megfordult és elloholt.

Néztem, ahogy elment, és megint szarul éreztem magam. Oké, szóval jobban féltem attól, hogy elveszítem Caroline-t, mint attól hogy elveszítem őt, de a fenébe… jobb szerettem volna, ha egyiket sem veszítem el, mielőtt mindennek vége. Gamble a legjobb barátom volt. Caroline meg a szívem és lelkem.

De nem tudtam, hogy tarthatnám meg mindkettőt.