17. Fejezet

 

17. FEJEZET

 

Ten

Fordította: Miya

 

Caroline elvonási tünetekben szenvedtem.

Miután velem töltötte ez egész péntek estét, utána minden egyes reggel érte nyúlva és őt keresve keltem. Szívás volt, hogy soha nem volt ott. Még becsempészni is képtelenek voltunk az elkövetkezendő négy este folyamán, a munkája, az én munkám, és a kurva iskolai beadandók határideje miatt. Szóval, nem csak hogy szerettem volna vele lenni, de még kezdtem kanos is lenni.

Amikor szerdán láttam őt egy fa alatt ücsörögni, miközben a telefonját olvasva kisöpörte a haját az arcából, esélyem sem volt távol maradni tőle.

– Pont az a nő, akire gondoltam – mondtam, amint mellé értem.

Felkapta a fejét, és tágra nyílt, meglepett szemekkel nézett rám. Miután a mellettünk órákra siető diákokra vetett egy pillantást, felém fordult. – Bárki megláthat.

– A fenébe – csettintettem egyet, és grimaszolva mellé huppantam. – És én még azt hittem, a láthatatlanná tévő köpenyem működik ma.

Megforgatta a szemét. – Kac, kac, kac. De komolyan, miért beszélsz velem nyilvános helyen?

Felmordultam. – Nem megengedett hozzád beszélni nyilvános helyen?

Hogy ellenálljak a kísértésnek és ne nyúljak hozzá, kinyitottam a táskámat és egy doboz Junior Mints mentolos drazsét húztam ki belőle.

– Én csak... azt hiszem, nem számítottam rá, hogy te... tudod... beszélsz velem nyilvánosan.

Miután kinyitottam a mentolos drazsét, némán felé nyújtottam.

Egy mosoly tűnt fel az arcán, mielőtt kinyújtotta volna a tenyerét. – Köszönöm. – A tenyerébe szórtam egy maroknyit, majd néhányat egyenesen a számba dobtam.

– Mindig beszélek veled nyilvános helyen is – mondtam teli szájjal.

Egy pillanatig elgondolkodott a hallottakon, mielőtt megrántotta volna a vállát és rágni kezdett. – Gondolom, igazad van.

– Tudom, hogy igazam van. – Nyeltem, és egy újabb adag mentolos drazsét dobta a számba. – Most pedig mondd el, mi a baj?

A tekintete rám villant. – Miért hiszed azt, hogy bármi baj lenne?

A saját hajamra mutattam. – A hajas izét csinálod.

– Hajas izét? – rázta meg a fejét, mondván ötlete sincs miről beszéltem.

– Ja, tudod – mutogattam el a kezemmel újra. – Mindig ezt csinálod a hajaddal, amikor valami zavar téged.

Pislogva hozzám hajolt. – Én mit... csinálok?

– Felejtsd el. Csak mondd el, kit kell elvernem.

– Te... – A szájához kapta a kezét, és félelemmel telve nézett rám. Aztán megköszörülte a torkát, és leejtette a kezét, miközben megrázta a fejét. – Senkinek a seggét nem kell szétrúgni. Csak ellenőriztem, hogy még nem került-e fel a filmográfia vizsgám osztályzata – nézett le újra a képernyőre, és frissítést nyomott. – Tudod, amiről meséltem neked. Ahol csoportos feladatot kellett végeznünk, és be kellett adnunk egy rövid kis tréfás jelentet. Mivel a csoportom vezetőnek nevezett ki, alapvetően felelősséget kellett vállalnom azért, hogy minden elkészüljön.

Persze, hogy emlékeztem erre. Ez volt az oka annak, hogy esténként nem tudott annyiszor átjönni, mint szerettem volna. Bólintottam és intettem, hogy folytassa.

Kifújta a levegőt. – Nos, tegnap adtam be – folytatta morogva. – És most pokolian aggódom a jegyért. Még mindig meg akarom ölni Blaze-t, mert cserben hagyott. Egyedül kellett megírnom az egész szövegkönyvet, mivel a csaj megsértődött azon, hogy lúzernek hívtam.

Felemeltem a kezemet. – Várj! Azt mondtad Blaze? Az a lány az Alpha Delta Pi lányszövetségből? Az igazi neve Jan, vagy ilyesmi, de elnevezte magát…

– Igen – válaszolt egy morgással és szemforgatással Caroline. – Ismered őt?

A szám belsejébe haraptam, hogy ne fedjem fel, hogy milyen jól ismertem egyszer Blaze-t. Vállat vonva motyogok. – Igazad volt. Tényleg egyfajta ribanc.

– Egyfajta – morogta, mintha még tudná fokozni. – Azt mondta, hogy meg kéne csalnom Zoey-t Quinn-nel… közvetlenül Zoey előtt.

Oren felhorkantott és forgatta a szemeit. – Ez jellemző rá.

– Akárhogy is – folytatta Caroline –, az egész project kész rémálom volt. Nem elég, hogy Blaze cserben hagyott minket, de Tad nem készítette el a hangeffekteket szombatig, szóval össze kellett csapnom az egészet és...

Amikor újra lepillantott a telefonjára, a csuklójára helyeztem a kezemet, hogy megállítsam. – Ötöst kaptál.

Pislogott és felhúzta a szemöldökét. – És ezt honnan veszed?

– Mert tudom, hogy sok időt és energiát tettél bele. Semmi esély arra, hogy rosszabb jegyet kapj, és amúgy is örökkévalóság, míg meghirdetik a jegyeket, szóval úgy döntöttem megosztom veled a véleményemet. Tessék. Most már nem kell várnod.

Egy óvatos vigyorral a vállamhoz ütötte a vállát. – Nézd ki lett édes, és ki szeretne felvidítani.

Az ujjammal intettem neki, hogy maradjon csöndben. – Csak ne hangoztasd ezt a kedves dolgot. Muszáj fenntartanom a seggfej hírnevemet.

– Hát persze. – Kacsintott és az ajkához érintette az ujját. Az ajkai nagyon jól néztek ki. Szerencsére a telefonom csörgése megállított abban, hogy valami hülyeséget csináljak, mint például odahajoljak hozzá és megízleljem a csábító ajkait.

Bosszankodó morranással kihúztam a zsebemből a telefont. A szüleim egész reggel próbáltak felhívni. Valószínűleg túl sokáig kerültem őket, így felvettem.

– Hello.

Az anyám kérése rövid volt és egyszerű, esélyem sem volt ellentmondani neki, így pár oké, persze és naná után azt mondtam: Hamarosan találkozunk. Oké. Szia.

A megváltozott hangulatom nyilvánvalóvá vált Caroline számára, mert megérintette a karomat, megijesztve ezzel. – Hé, minden rendben?

– Hmm – próbáltam meg egy mosolyt küldeni felé, amit azt üzente minden tök jó, de amikor az aggodalmas kék szemeibe pillantottam, láttam, hogy nem jött össze.

– Igen! – mutattam rá. – Te. Szükségem van rád. Ma este. Szerinted lehetnél a kamu barátnőm egy estére?

Pislogott, a hezitálása pedig vakarózásra késztetett. – A te milyen barátnőd? – kérdezte lassan.

Sóhajtva köröztem egyet a nyakammal. – Az anyám hívott. Hazainvitáltak vacsorára ma este, tudod, a diplomaosztómat ünnepelni a hétvégén, vagy valami ilyesmi. Nagyon, nagyon nem akarom a szokásos beszélgetést. Szóval, gondoltam, ha velem jönnél, nem zaklatnának mindenfélével és örülnének, hogy egy igazi, élő lányt hoztam haza.

Az ajkai egy kedvetlen vonallá préselődtek. – Szokásod hazarángatni kitalált barátnőket?

– Caroline – morogtam a fogaim között. – Ez komoly. Tudnál esetleg nem okoskodni három másodpercig és azt mondani: Miért is ne, Oren, szeretnék veled menni?

Ehelyett azt mondta. – Más lányokkal is lefekszel?

– Micsoda? – megráztam a fejemet, teljesen összezavarodva. – Az előbb említettek közül mi késztetett arra, hogy ezt kérdezd?

– Azt mondtad, hogy szeretnéd, ha a kamu barátnőd lennék.

– Igen? – bólintottam, továbbra is összezavarodva. – És?

– És? – mered rám. – Ha nem én vagyok az igazi barátnőd, akkor mi vagyok neked?

Tátva maradt a szám, de szavak nem jöttek ki.

Ó, a fenébe! Nem is gondoltam az ilyen elnevezésekre és hülyeségekre. – Ömm... – mondtam, nem igazán tudtam hogyan válaszoljak.

A legrosszabb dolog, amit mondhattam volna.

Caroline a táskájába süllyesztette a telefonját. Behúzva a cipzárt felpattant.– Tudod, azt a dolgot, amit az előbb mondtam rólad, hogy édes vagy. Visszaszívom.

Ha nem állítottam volna meg, elrohant volna, és itt vége szakadt volna az éjféli találkáinknak.

– Várj – ugrottam talpra én is. – Jézusom, nem is gondoltam erre. Csak élveztem ezt, ami közöttünk van, nem álltam le azon gondolkodni, hogy minek nevezzük.

Megállt és a kutató szemeivel tanulmányozott. – Megijeszt téged ez?

Hogy a pokolba ne ijesztene meg!

Felhorkantottam. – Persze, hogy nem – dobtam a levegőbe a kezeimet. – Csak több mint négy éve nem volt rendes barátnőm. Én... berozsdásodtam, ha érted... ez a monogámia meg elkötelezettség.

Keresztbe fonva a karjait a mellkasa előtt tovább bámult rám azzal a nézéssel, ami elmondta, hogy nagy szarban vagyok.

Zavartan izegtem-mozogtam a tekintete alatt. A súlyomat az egyik lábamról a másikra helyezve körbepillantottam a zsúfolt udvaron. – Ezt most komolyan itt kell megbeszélnünk, ennyire nyíltan... és ennyi fültanúval?

Szomorúan megrázva a fejét, undorodva felhorkantott és újra megindult.

Rögtön követtem. – Sajnálom, oké? Kérlek, Caroline. Tudod, hogy egy segg vagyok.

Halványan elmosolyodott. – És én mégis szégyellem magam, hogy folyton belenyugszom ebbe.

– Nincs senki más, csak te. Jól tudod. Nem tudom, miért mondtam azt a kamu barátnős hülyeséget. Annyi ideje vagyok már szingli, hogy néha nehéz az eszembe vésni, hogy kapcsolatban vagyok most. Amúgy meg, mióta titokban tartjuk, és úgy kell tennem egyes emberek előtt, mintha szingli lennék, nem tudtam milyen szabályok vannak érvényben.

Lassít, majd megáll, mielőtt szembefordul velem. A szemében látom a viaskodást. – Szóval ez a titkolózás csökkenti az esélyét annak, hogy ez rendes kapcsolat legyen?

– Nem tudom – vontam meg a vállamat, aggódva, hogy megint valami rosszat mondok. – Mondd meg te.

– Nem, nyilvánvaló, hogy neked megvan a saját véleményed arról, hogy mi nem vagyunk. Szóval most nekem van szükségem arra, hogy tisztán lássak. Barátok vagyunk extrákkal, vagy igazi pár? Nem voltál más lánnyal, mert nem volt rá alkalmad, vagy, mert hűséges vagy hozzám? Mert ezt tudnom kell, mielőtt mindenfajta dolog jut eszembe.

Mindenfajta dolog jut eszébe? Ez nem hangzott túl jól.

– Milyen dolgok?

– Nem tudom, Oren. Dolgok. Jövő, szerelem, házasság, örökkön-örökké. Csak dolgok!

– Ó! – Oké, ez a válasz teljesen elnémított. De a fenébe is, komolyan ezeken gondolkodott? Velem? Erre meg én itt voltam csak a mának élve. A szavak nélküli egyezségünk után, hogy maradjunk együtt és fogamzásgátlásról kérdezett, nem gondoltam annál tovább, hogy mikor láthatom, és hogyan tartsuk titokban.

– Ezt úgy veszem, te nem gondoltál semmi ilyesmire. – A hangja száraz és közönyös volt.

Újra megpróbált elfordulni, de elkaptam a karját és közelebb léptem hozzá. – A fenébe is, Care. Csak azért, mert nem gondolkodtam annyira előre, nem jelenti azt, hogy félek tőlük. Én csak...

Amikor rájöttem, hogy nem tudtam, mi voltam, felhúzta a szemöldökét. – Félsz ezektől?

– Nem! – csikorgattam a fogamat. – Jézusom, te nő! Talán azért nem engedem magamat annyira előre tervezni, mert várom azt az elkerülhetetlen napot, amikor rájössz, hogy sokkal jobbat érdemelsz és elhagysz. Nem félek azoktól a dolgoktól. Félek vágyni rájuk és nem megkapni őket, így nem engedem meg magamnak, hogy rájuk gondoljak.

Közelebb lépett, a kék szeme hirtelen tele volt együttérzéssel. – Miért hiszed azt, hogy el foglak hagyni?

A levegőbe dobtam a kezeimet. – Talán mert én vagyok én, a seggfej. Miért is még? Kell ennél több ok?

– Ó, Oren! Te hülye, nagyon hülye ember. Nem veszed észre, hogy mennyire a rabod vagyok?

Megráztam a fejemet és idegesen nevettem. – Emberek naponta szabadulnak meg mindenfajta függőségektől.

Közelebb lépett hozzám, és a szemei csillogása elárulta, mennyire vágyik arra, hogy az ajkaim az övéit érintsék. – Nos, én nem foglak. Ezt az egy függőséget nagyon szeretem.

A fenébe, szerettem a függőségét. Hogy én vagyok a függősége, és imádtam a rabja lenni.

– Most meg fogsz csókolni? – kérdeztem kíváncsian felvont szemöldökkel. Nem zavart volna, ha ő akarta volna. Ha azt akarta, hogy mindenki tudjon rólunk, megbirkóztam volna vele.

Elé léptem, engedélyt adva bármilyen kontaktusnak, ha akarta volna, de a tettem mintha visszarántotta volna a valóságba.

Rájött, hogy nyilvános helyen vagyunk és gyorsan hátrébb lépett. – A fenébe. Elfelejtettem.

Mosoly terült el az arcomon annak ellenére, hogy belül furcsán csalódott voltam.

– Gondoltam. Általában ilyen hatást váltok ki belőled.

Megrázta a fejét, az ajkait pedig összepréselte, hogy ne mosolyodjon el. Végül kifújt egy hosszú levegőt. – Szóval, most mi lesz?

– Mit szólsz ehhez? – kérdeztem. – A szüleim megkértek, hogy menjek haza, és ma este menjek el velük egy étterembe. Tudom, hogy nem oszthatjuk meg a tesóddal ezt, amit köztünk van, de szeretnélek bemutatni az anyámnak és apámnak. Mit gondolsz?

– Hogyan fogsz bemutatni?

– Mint Caroline.

Megforgatta a szemeit, de végül a szája vége felkunkorodott. – Oké. Semmi elnevezés. Ez jól hangzik. Legalább már tudom, hogy hol a helyem és merre tartok veled.

Nem, nem tudta. Valószínűleg még a közelébe sem ért. Sőt, kétlem, hogy feltűnt volna neki, mennyire őrülten odavoltam érte.

 

 

Caroline

 

Pontosan érkeztünk az étterembe, ahol Tenningék vártak minket vacsorára. Miután Oren leparkolt és leállította a motort, mély levegőt vett és rám pillantott. Aztán összerezzent.

– Basszus, nagyon jól nézel ki ebben. Biztos, hogy nincs időnk...

A szájára tapasztottam a kezemet, hogy elhallgattassam. Aztán elkaptam a másik kezét is, ami a combomon haladt felfelé, a ruhám szoknyája alá nyúlva. – Úgy teszek, mintha nem hallottam volna, hogy arra kértél, szexeljek veled, mielőtt bemutatsz a szüleidnek, és adok neked egy esélyt, hogy viselkedj.

Vigyorogva elhúzta a kezemet a szája elől. – Mi a fenét vársz tőlem, amikor ilyen csábítóan nézel ki? És ilyen isteni az illatod?

Visszatartottam a mosolyomat, mert igen, imádtam, hogy nem tudta levenni rólam a szemét, kivéve talán csak annyi időre, hogy az útra nézzen, mióta felvett. Jó volt tudni, hogy a készülődésbe fektetett idő megérte. Azóta nem öltöztem ki, hogy... igen, nem akartam most semmire sem gondolni, ami Sander Scotinihez köthető.

– Nem neked öltöztem ki. – Elütöttem a kezét, amikor ellenállt minden próbálkozásomnak, hogy a lábamon felfelé haladjon. – A szüleidet akarom lenyűgözni. Elfogadhatóan akarok kinézni.

Az ujjai megálltak a combomon, a bőre olyan meleg volt, hogy szinte megégetett. A szemei elveszítették a játékos élt és megrázta a fejét. – Elfogadhatóan? – morogta, mintha ismeretlen lenne számára az a szó. – Jézusom, Caroline. Emiatt nem kell aggódnod. Nem számít, hogyan nézel ki. Imádni fognak azért, aki vagy.

Mély, reszelős levegőt vettem. A szavai többet jelentettek a számomra, mint ő valaha gondolhatta. Örültem, hogy ekkora bizalmat fektetett belém, de én továbbra sem bíztam magamban. Most, még idegesebb voltam, mert tényleg azt akartam, hogy kedveljenek. – De...

Elkapta a kezemet, amikor ki akartam söpörni az arcomból. – Semmi de. Minden rendben lesz. Könnyű velük jól kijönni, gyakorlatias, nyitott emberek, így nem kell aggódnod. Oké?

Bólintottam, de a gyomrom továbbra is kavargott.

– Megígérem neked. – Amikor hozzám hajolt, hogy egy puszit nyomjon a halántékomra, rögtön körbepillantottam, hogy megbizonyosodjak, senki nem látta, amikor leesett... nem kellett itt egyáltalán bujkálnunk, mert messze voltunk Ellamore-tól. Váó! Nem kellett bujkálnunk itt. – Ha abbahagyod az aggodalmaskodást, tisztes távolságban tartom a kezeimet a vacsora végéig. Rendben?

– Rendben – mondtam, bár biztos voltam benne, hogy nem fogom abbahagyni az aggodalmaskodást.

A helyes választ mondtam, mivel Oren rám vigyorgott. – Remek. Készen állsz akkor?

Egyáltalán nem. De bólintottam és egy feszült mosolyt villantottam felé. – Persze.

A gyomromban egyből gyökeret eresztett egy ideges remegés, amikor kiszálltunk a kocsijából és a bejárat felé indultunk. De akkor Oren megfogta a kezemet, és a remegés azonnal megszűnt és tűzijáték áradt szét a testemben. Furcsa érzés volt, mintha védve és imádva lettem volna, egy apró érintésnek köszönhetően.

Tényleg komolyan gondolta ezt a szülőknek való bemutatást... ráadásul kézen fogva. Hűha! Ez tényleg valóságossá vált.

Mintha csak megérezte volna az idegességemet, rám pillantott. A tekintete az arcomról az összekulcsolt kezünkre vándorolt, majd vissza az arcomra. – Mi az?

– Semmi – mondtam rögtön.

Összeráncolta a homlokát, majd meg is állt és felém fordult... mindezt úgy, hogy nem engedte el a kezemet.

– Ez a kézen fogós dolog teljesen kikészít, igaz?

– Nem – vágtam rá.

Felvonta a szemöldökét, egyetlen pillantással jelezve nem hisz nekem.

Leejtettem a vállaimat. – A fenébe – morogtam. Túl jól tudott olvasni bennem. – Oké. Talán. Egy kicsit.

Ahelyett, hogy elengedte volna a kezemet, a hüvelykujjával köröket kezdett el rajzolni a kézfejemre és közelebb húzott. – Miért? Mi a rossz ebben? Teljes mértékben elfogadható.

– Tudom, de.…nem tudom – morogtam, és félrenéztem, mint egy őrült. – Nyilvános helyen vagyunk – sziszegtem, és megkockáztattam egy pillantással némán figyelmeztetni, hogy ne nevessen.

– Nyilvános? – ismételte lassan.

– Sander soha nem fogta meg a kezemet.

– Sander – sziszegte, összeszűkült szemmel és szorosabban fogta a kezemet. – Az a seggfej, aki a piszkos kis titkaként tartott? Az az idióta biztos nem is beszélt veled nyilvános helyen.

– Nem – motyogtam, amikor rájöttem igaza volt. – Soha nem. Csak olyankor, ha senki nem volt ott. – És az egyetlen alkalommal, amikor megígérte, hogy elvisz valahova, hazudott.

Bárcsak hamarabb rájöttem volna erre, mielőtt még bevettem volna a játékát és hagytam neki, hogy összetörjön és tönkretegyen.

– A lényeg…. – emeltem fel a szabad kezemet és vakon integettem vele, mint valami idióta, mielőtt leejtettem volna magam mellé. – Az emberek nem szoktak kézen fogva sétálni, ha csak ketten vannak. Akkor teszik csak, ha sokan vannak, hogy megmutassák, egymáshoz tartoznak...

– Oké, várj – vágott közbe, megállítva. – Először is, ez nem csak olyasmi, amit párok a többiek előtt csinálnak. Nem tudom hányszor láttam a szüleimet egymás kezét fogni, amikor azt hitték senki nem látja.

– Ah – árasztottak el az érzelmek. – Ez olyan édes.

– Ja. Teljesen mindegy. – Megforgatta a szemét, mert minden, ami édes és romantikus volt a szüleivel kapcsolatban, gusztustalan volt számára. – A lényeg az, hogy nem a nyilvánosságnak tesszük. Ez nem egy szimbólum mindenki más számára. Ez két ember között van, akik egymáshoz akarnak érni és közel akarják érezni egymást. Semmi több.

Az érzelmek, amik néhány perce hatalmába kerítettek, visszatértek, teljesen elárasztva. Közelebb lépve hozzá hagytam, hogy az orrom megteljen a parfümjével, ameddig a fejem nem kezdett el zúgni a vágytól. – Szóval akkor is meg akarsz érinteni, amikor a szüleiddel találkozunk?

Az orrlyukai kitágultak válaszul, és melegség áradt szét a combomon felfelé. – Mindig meg akarlak érinteni – morogta olyan hangon, amitől a mellbimbóim megkeményedtek. A szabad kezem ujjait felemeltem és végigsimítottam az arcán. A szemei egy pillanatra lecsukódtak és sóhajtott. – És ebben a percben, benne lennék abban, hogy ledugjam a nyelvemet a torkodon, míg megismerkedsz velük.

Elrántva a kezemet az arcáról, idegesen megköszörültem a torkomat. – Nos, nem hiszem, hogy arra kész lennék. De abban benne vagyok, hogy fogjam a kezedet.

– Hála Istennek. Mert nem mondtam volna le róla.

Felhorkantottam, miközben egy vigyor terült el az arcomon. Kinyúlt előttünk, hogy kinyissa az étterem ajtaját, majd nyitva tartotta nekem, míg beléptem. Elgondolkodtam azon, hogy vajon az anyja közelsége váltotta-e ki belőle ezt a lovagias gesztust, de az etikett teljesen feldobott. Tetszett nekem ez az édes, udvarias Oren, majdnem annyira, mint a piszkos, játékos Oren.

A hostess felénk lépett, de Oren elhessegette, mondván, észrevette a szüleit.

– Hol? – morogtam a fülébe, ahogyan végigsétáltunk az éttermen.

– Pont ott – mutatott feléjük, én pedig visszafojtott lélegzettel néztem oda.

Úgy néztek ki... nos, mint a szülők. Megdöbbentett mennyire normálisnak és átlagosnak tűntek. Az anyja gömbölyded volt, rövid ősz haja lágy fürtökbe göndörödött. Az apja pedig pont úgy nézett ki, mint ő… csak rövidebb, őszülő tincsekkel.

Odahajolva hozzá, újra Oren fülébe suttogtam. – Kérlek, mondd azt, hogy húsz év múlva úgy fogsz kinézni, mint apukád, mert... váó!

Felém döntötte a fejét és egy hitetlen pillantást vetett rám. – Mi a fene? Az apámat stírölöd?

– Mi van? – vörösödtem el, és csúnya pillantással illettem, mert hangosan beszélt. – Úgy néz ki, mint te, csak idősebb kiadásban. Ne mondd, hogy nem tűnik fel.

– Jézusom – emelte a plafonra a tekintetét, mintha nem is értené, miért folytatja velem ezt a beszélgetést. – Nem hiszem el, hogy olyan lánnyal randizok, aki szerint az apám dögös.

Nevettem, de aztán közelebb értünk a szüleihez és a mosolyom lefagyott. Csak úgy eltűnt az idegesség miatt.

Semmi tapasztalatom nem volt olyan valódi élő szülőkkel, akik törődtek a gyerekükkel és szerettek volna az élete részesei lenni. Rögtön bizonytalanná és paranoiássá váltam. Egy pillantást vetnek rám és rá fognak jönni milyen diszfunkcionális családból származom, hogy én is ilyen működésképtelen vagyok, és örökre el fognak üldözni a fiúk mellől.

Mit képzeltem, hogy megismerkedjek a szüleivel? Hülye Caroline.

A szülei felénk pillantottak és az anyja álla leesett, amikor észrevette, hogy a fia kezét fogom. És igen, a bizonytalanságom az egekbe szökött.

– Úristen, Oren! – szorítottam meg a kezét. – Nem mondtad el nekik, hogy én is veled jövök, ugye?

Vigyorogva a fülemhez hajolt. – A meglepetés erejében hiszek.

–Nos, remélem, hiszel a halálban is, mert meg foglak ölni ezért – sziszegtem felé hajolva.

Belecsípett a fenekembe, mire megugrottam és képtelen voltam visszatartani egy riadt kiáltást. Amikor felpillantottam rá, hátravetette a fejét és kitört belőle a nevetés, a hangereje minden mást elnyomott az étteremben. És a fenébe, a vendégek bámultak.

Ó, Istenem, vigyél el most!

A szülei felálltak. – Nos – mondta az anyja vidáman csillogó szemekkel. – Már kezdtem azon gondolkodni ki sétál felénk ezzel a gyönyörű fiatal hölggyel, mert az nem lehet, hogy a mi fiunk egy lányt hoz a vacsorára, de akkor meghallottam a nevetésedet és tudtam, hogy tévedtem. Te vagy az én Orenem... egy baráttal.

– Szia, anya – kapta a karjaiba az anyját és felemelte, mire ő felsikkantott és a karjára csapott, jelezve, hogy tegye le a földre.

Aztán az idősebb kiadása felé fordult. – Apa – nyújtotta ki a kezét. – Ő Caroline. És dögösnek talál.

A talpam alatt a föld elnyelt és egy alternatív univerzumban találtam magamat, ahol se nem hallottam, se nem tudtam mozogni. Csak ezt a megalázott zsibbadtságot éreztem, ami egyhelyben tartott.

– Oren – szidta az anyja, egy újabb karon csapással korholta. – Ne hozd zavarba szegény lányt! Bocsáss meg a viselkedéséért, kedvesem – mondta kifulladva, miközben elsimította a haját, ami Oren ölelésekor kiszabadult. De mosoly csillogott a tekintetében. Látszott rajta, hogy nagyon szerette a fiát, még akkor is, ha illetlen volt. – Mindig is ilyen volt. Ha pedig megpróbáltuk elhallgattatni, az még jobban arra buzdította, hogy folytassa. Amúgy Brendának hívnak – nyújtott kezet. – Oren azt mondta Caroline-nak hívnak, ugye?

Furcsa volt azt hallani, hogy valaki más is Orennek szólítja, de gyorsan megköszörültem a torkomat és bólintottam. – Igen. – A hangom feszült volt, a vállaim merevek voltak… Még lélegezni is féltem, nehogy valami rosszat mondjak vagy tegyek, és egyszerűen csak minden darabokra hulljon körülöttem.

Nem számított, mennyire szívélyes és udvarias volt az anyja. Még akkor is el akartam süllyedni szégyenemben. – Milyen gyönyörű név. Örülök, hogy megismerhetlek. – A szemei ragyogtak, ahogyan Orenre pillantott. – Gratulálok fiam!

Oren felhorkantott. – Mintha nekem bármi közöm is lett volna ehhez. Ő hálózott be engem.

Az oldalába akartam süllyeszteni a könyökömet, hogy elhallgattassam, de beértem egy figyelmeztető pillantással.

A gazember rám kacsintott.

– Én pedig Phil vagyok – mondta az apa, és ő is kezet rázott velem. – Én is nagyon dögösnek talállak.

Az ujjaim megdermedtek a kezében, miközben Oren fuldokolni kezdett mellettem. – Jézusom, apa!

– Mi van? – engedte el Phil a kezemet, és felhúzott szemöldökkel nézett Orenre. – Ez a csinos szleng megfelelője manapság, amit ti fiatalok használtok, nem?

– Uramisten – morogta Oren, és felemelte a kezét. – Ígérd meg, hogy többet nem fogod használni ezt a szlenget.

– Megbeszéltük – mondta az apja, mielőtt felém küldött volna egy ravasz kis vigyort, ami biztosított arról, hogy csak szórakozott Orennel. Majd a felesége felé fordult, és elég hangosan suttogott ahhoz, hogy mi is halljuk. – Azt hiszem, nem kellett volna hagynunk, hogy Oren hallja mindazt a szlenget, amit a hálószobában használunk.

Oren felnyögött és a fülére tapasztotta a kezeit. – Süket vagyok. Ti most megöltétek szegény ártatlan füleimet – jelentette ki, mire kitört belőlem a nevetés. Erre felém küldött egy mogorva pillantást. – Nem volt vicces, a fenébe is.

– Oren, figyelj a szádra – szidta az anyja. – Nyilvános helyen vagyunk.

A szemöldököm felszaladt, és elgondolkodtam azon, mit szólna az anyja, ha hallaná, hogyan beszél a fia Ellamore-ban. Ez a srác nem ismert egyetlen tiszta szót sem.

– Üljünk le végre – ajánlotta az apja, még mindig elégedetten vigyorogva.

Ahogy Oren lerogyott a székre, leejtette a kezeit a füléről, felém pillantott, amikor csendesen mellé ültem, a gerincem még mindig merev az idegességtől.

– Szóval, Caroline – kezdte az anyja. Nyeltem egyet, és egy nyugtalan mosollyal az arcomon Orenről az anyjára fordítottam a tekintetemet.

– Igen?

És a kikérdezés elkezdődött. Leszámítva azt, hogy nem éreztem úgy, mintha adatokat próbáltak volna kiszedni belőlem. Úgy tűnt valóban érdeklődnek irántam és meg akartak ismerni. Ez először furcsának tűnt, elmagyarázni a szakomat egy szülőnek. De Brenda, és még Phil is, valós érdeklődést mutattak a választott tanulmányom iránt. Egy kicsit el is ragadtattam magamat és mindenféle információ hagyta el a számat.

– Szerintem a hangeffektek a film alapjai.

– Persze, hogy azok – bólogatott lelkesen Brenda, miközben felém hajolt, az egyik kezét a szívére szorította. – Imádom, ahogyan a zene olyan hangos, hogy a mellkasodban érzed, pont mielőtt a hős szerelmet vallana.

– Ó, öljetek meg! – morogta Oren lejjebb csúszva a székében. – Esküszöm, anya, ha elkezdesz Az utolsó mohikánról beszélni újra...

– Úristen, imádom azt a filmet – egyenesedtem fel a székemben. – Daniel Day-Lewis reszelős hangja, ahogyan megígéri Madeleine Stowe-nak, hogy meg fogja találni... de most komolyan... elázott a bugyim.

Amíg Brenda rám bökött tágra nyílt szemekkel és felkiáltott. – Pontosan! – mind a két férfi nevetésben tört ki. Brenda a fiára pillantott. – Mi olyan vicces? Valószínűleg, emiatt a film miatt fogantál meg.

Oren rögtön abbahagyta a nevetést, és köhögni kezdett. – A fenébe, anya. Nem kellett volna ezt tudnom.

Még mindig kuncogva Phil a hátára csapott, hogy segítsen neki levegőhöz jutni. – Én csak viccesnek találtam, ahogy mondta, hogy „elázott a bugyim”.

– Ó, a picsába – kaptam a szám elé a kezemet. – Tényleg ezt mondtam. – Majd a számra csaptam a kezemet, amikor leesett, hogy azt mondtam a picsába. – Mármint a fenébe. – Várjunk csak, az is csúnya szó, nem? – Úgy értem...

Segítséget kérve pillantottam Orenre, de még mindig sokkos volt a fogantatásának körülményeitől.

Brenda megértően veregette meg a karomat. – Ne aggódj, kedvesem. Mindannyiunk száján kicsúszik egyszer-egyszer.

Oren olyan hangot adott ki, mintha nem értene egyet vele, mivel nekem majdnem ugyanannyiszor csúszott ki a számon, mint neki. Az anyja is, és én is csúnyán néztünk rá.

Phil még mindig nevetgélt és a könnyeit törölgette. –Mindenesetre örülök, hogy Oren elhozott ma este Caroline. Ez volt a legélvezetesebb családi vacsora mióta...

Elakadt a lélegzete, amikor Brenda a jeges teája után nyúlt, és véletlenül az ölébe öntötte.

Talpra ugorva, lesöpörte magáról a jégkockákat, a felesége pedig egy adag szalvétával nyúlt felé, és rögtön az ágyékát kezdte szárítgatni.

– Brenda – kapta el Phil a felesége kezét és gyorsan körbepillantott, mintha megbotránkozott volna. – Ne itt az emberek előtt.

– Ó, Istenem – sóhajtott fel Brenda és rám pillantott. – Bocsáss meg egy pillanatra – mondta, majd megfogva Phil karját a mosdók felé húzta.

Utánuk néztem elgondolkodva. Phil annyira Orenre emlékeztetett. Brenda pedig... csodálatos volt.

Amint eltűntek a szemünk elől, Oren karjára csaptam. Erősen.

– Te seggfej – sziszegtem. – A szüleid csodálatosak.

Összezavarodott arccal nézett rám. – Hát persze. Soha nem is mondtam, hogy nem azok.

– De úgy tettél mintha olyan megterhelő lenne velük találkozni, mintha borzalmasak lennének, pedig... csodálatosak. Annyira szeretnek és törődnek veled, és érdekli őket, mi történik veled. Hogyan nem tudod ezt értékelni? Ha nekem lett volna legalább egy szülőm, aki feleennyire érdeklődött volna irántam, mint irántad a két szülőd, én...

A hangom elcsuklott, így csak tovább meredtem rá. Fogalma sem volt milyen szerencsés volt család terén. Mármint, értékeltem mindent, amit Noel tett értem és azért, hogy Ellamore-ba vigyen minket, hogy megmentsen minket attól az élettől, amit éltünk. De soha nem jutottam volna ilyen messze Colton és Brandt nélkül, akik velem szenvedtek, de még akkor is vágytam arra, hogy legyen egy anyám, aki törődik velem. Vagy, hogy legalább tudjam, hogy ki az apám.

De nem, nem volt semmim, míg Orennek mindene megvolt és még panaszkodott is emiatt.

Elkényeztetett seggfej.

– Nem mondtam, hogy rossz szülők voltak. Nem azok, egyáltalán nem. És támogatók is. Talán túlságosan is. De ők csak...

Elhallgatott, mikor látta őket közeledni.

Feléjük pillantottam, kész arra, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e. De akkor láttam, hogy valami megváltozott mióta Brenda és Phil elhagyták az asztalt, hogy megszárítsák Philt. Higgadtnak tűntek, majdhogynem együtt érzőnek.

– A fenébe – morogta Oren mellettem. – Kezdődik.

Rápillantottam, de túlságosan elfoglalt volt azzal, hogy a szüleire meredjen.

Megálltak az asztal előtt, de ahelyett, hogy leültek volna, állva maradtak, készen egy nagy bejelentésre.

Oren megdermedt mellettem, így az asztal alá csúsztattam a kezem, hogy megfogjam az övét. Az ujjait ökölbe szorította, de amikor felé nyúltam, kiengedte és a kezem köré szorította őket.

– Oren – mondta az anyja. – Tudom, hogy nem akarsz róla beszélni, de tudnod kell arról, hogy... az apád és én azzal a kéréssel fordultunk a városhoz, hogy emlékművet állítsanak Zoey tiszteletére a városi parkban, és elfogadták. Azt szeretnénk, ha eljönnél az ünnepélyes megnyitóra jövő hétvégén.