28.- 29. Fejezet

 

28. FEJEZET

 

Ten

Fordította: Lilith

 

 

Esküszöm, hogy egy kamion ébresztett fel másnap reggel, ahogy fényszóróival egyenesen a koponyámba világított, majd visszavonult, mielőtt újra lesújtott.

Felnyögtem, majd a saját, túl éles hangomat hallva összerezzentem. – A rohadt… életbe!

Már jó ideje nem ébredtem efféle másnapossággal. Még egy másodpercig feküdtem az ágyneműn, mielőtt megbizonyosodtam arról, hogy egy darabban vagyok. Az ablakfüggöny résén keresztül besütő fény továbbra is irritálja a fejfájásomat, de semmi esélye sem volt annak, hogy megmozduljak a közeljövőben, hogy odamenjek teljesen összehúzni.

– Ó, Istenem – krákogott egy hang tőlem balra. – Miért van olyan sok homok az ágyban?

Sikerült arra fordítanom a fejem, és végtelenül megkönnyebbültem, hogy Caroline-t látom magam mellett, mert semmire sem emlékeztem – egy kibaszott dologra sem – a múlt éjszakáról, kivéve homályos képekre arról, hogy vele táncolok a parton, valami partin, egy rakat idegennel.

– A seggemben lévő homokmennyiség alapján – motyogtam –, akár tetszik, akár nem, ki merem jelenteni, hogy valószínűleg szexeltünk a parton.

Nyöszörgött és a fejét fogta, mielőtt elkezdett könyörögni: – Kérlek… legyen vége.

Nem voltam olyan állapotban, hogy kiszálljak az ágyból, de a csajom szenvedett, úgyhogy addig fordultam, míg leestem az ágy széléről és egy kupacon landoltam a földön. Sajgó izmaimat és lüktető fejemet átkozva megragadtam az éjjeliszekrényt, és segítségül használtam ahhoz, hogy lábra vergődjek. Meztelenül, a takarókba gabalyodva figyelt engem Caroline homályos, véreres szemekkel.

– Megvagy – motyogtam, és felkaroltam, többször félretámolyogva a fürdőszobába menet, mint egyenes vonalban haladva.

Arcát a vállamba temette, és gyengén, ernyedten kapaszkodott belém. Hál’ Istennek volt egy ülőke a zuhanyunk alatt, ráültettem és kinyitottam a vizet, megbizonyosodva arról, hogy jó a hőmérséklete, mielőtt felé fordítottam.

Hálásan felsóhajtott, amikor a vízsugár elérte, kinyílt a szeme, és fáradtam rám mosolygott, csakhogy a karomat látva elkomorodott.

– Mi…?

Lenéztem arra, bármi is kötötte le a figyelmét, és döbbenten láttam meg egy rám ragasztott gézdarabot. Mikor felemeltem a kezem, egy ismerős nyilallás elárulta nekem, hogy mi történt pontosan.

– Ah… bassza meg! – Ökölbe szorított kezemet lüktető fejemhez nyomtam, és szitkozódtam még egy kicsit, mielőtt beismertem. – Szerintem szereztem még egy istenverte részeg tetkót. – Fásultan összeroskadtam Caroline előtt. – Sosem származik semmi jó abból, amikor szerzek egy részeg tetkót. – Legutóbb, mikor egy foci bajnoki tetkót csináltattam Gammel, következő nap elveszettük a meccset.

Kisiettem a zuhany alól és a tükörhöz mentem, hogy meglazítsam a bicepszemen lévő kötést. A bőrömbe tetovált szó visszafelé volt írva a tükörképen, de még így is meg tudtam mondani pontosan, mi van odaírva. Ahogy leesett az állam a döbbenettől, Caroline megszólalt. – Mi az?

Továbbra is csak bámultam rá, nem voltam biztos abban, hogy mit mondjak. – Ööö… ez, hmm…

– Ugye nem valami csajosat szereztél, mint egy szívecske, vagy rózsa, vagy pillangó, ugye?

– Nem… – A tetoválásra pislantottam. – Valójában… egy szó.

– És, mi az?

– Semmi – vágtam rá gyorsan. Túl gyorsan.

– Semmi? – ismételte. – Úgy értve, szó szerint, hogy semmi? S-E-M-M-I?

– Aha, semmi.

– Miért csináltatnál egy ilyen tetkót?

– Valószínűleg mert seggrészeg voltam. Nem tudom. Miért teszünk bármikor is valamit? Miért kerek a világ és forog körbe? Miért kel fel reggel a nap, és miért jön elő a hold este?

– Oké, most furcsának tűnsz. – Caroline széthúzta a zuhanyajtót és kinyitotta a száját, csakhogy ledermedt, mikor felé fordultam, és meglátta a saját szemével a tetoválást. Elkerekedtek a szemei. – Ez a nevem.

– Aha… – mondtam lassan. Belevésettem a nevét a bőrömbe… maradandó tintával.

Folyton szidtam Picket, mert rátetováltatta a csaja nevét a bőrére. Azt mondtam neki, hogy balszerencse. Valahogy el fogja veszíteni – elhagyja, meghal, repülő majmok hurcolják el –, és majd magában marad egy keserédes emlékeztetővel arról, ami már többé nincs meg. És mégis, itt vagyok én, leutánozva az anyaszomorítót. Sosem hagyná, hogy kiheverjem ezt.

Kinyitottam a szemem, és rajtakaptam Caroline-t, ahogy csendben tanulmányozza.

– Mi az? – kérdeztem.

Megrázta a fejét, mielőtt elmosolyodott. – Lehetne rosszabb is. A sárga földig totál részegre ihattad volna magad és lefeküdhettél volna valami másik lánnyal, de ehelyett rám gondoltál, és magadra varrattad az én nevemet.

Felsóhajtottam. Igen, gondolom lehetett volna rosszabb is. De még mindig rosszul éreztem magam az aggodalomtól, mert komolyan, sosem volt szerencsés, mikor szereztem egy részeg tetkót. Bár egy kicsit felvillanyozott a bőrömre varrt nevének látványa, és még inkább felvillanyozott az, hogy láttam, mennyire boldoggá tette ez Caroline-t, de egyúttal pokolian nyugtalan maradtam, mert bassza meg, mi van, ha emiatt a balszerencsés rész miatt elveszítem őt?

 

 

Még akkor sem voltam túlzottan boldog, mire befejeztük a rendrakást és lebotorkáltunk reggelizni. Sötét árnyalatút viselve és kicsit Caroline-ra dőlve, hogy egyenesen tartson – miközben ő is rám dőlt ugyanazon okból –, rámutattam Hamre, amint kiszúrtam.

– Te, te anyaszomorító. Mi a franc történt tegnap este? – Felemeltem a kezeimet, ahogy fölé tornyosultam. Felpillantott a reggelijéből, és felhúztam a szemöldököm. – Hagytad, hogy csináltassak egy kibaszott tetkót?

Tudtam, hogy józannak kellett lennie egész este. Nemcsak hogy eleve nem volt egy nagy ivó, de mióta a csaja nem ihatott sokat a vesedonációja után, ugyanazt az utat követte miatta.

Csak mosolygott, és megrázta a fejét. – Ha tudnál mindenről, aminek az elkövetésétől megóvtalak téged, rádöbbennél, hogy a tetkó valójában csekélység.

– Ó, Istenem! – Beleroskadtam egy székbe, és a kezeim közé fogtam a fejemet. – Mit műveltem még?

Ha azt mondaná, hogy megpróbáltam felcsípni valami másik csajt, elhánynám magam. Nem is lenne olyan nehéz… máris úgy éreztem, hogy menne. Mikor Caroline leült mellém és megérintette a hátamat, a lábára tettem a kezemet, felkészülve a legrosszabbra.

Hamilton és Szöszi egymásra pillantottak, mielőtt megcsóválták a fejüket és elmosolyodtak. – Ember, ti ketten határozottan tudjátok, hogyan érezzétek jól magatokat – mindössze ennyit mondott.

Ennél azonban kicsivel több információra volt szükségem. – Mi az? – követeltem. – Mit csináltunk, ami talán rosszabb lehet egy tetkónál?

– Hol kellene kezdenünk? – kuncogott Hamilton. – Először vissza kellett fogjalak, hogy ne verd ki a szart is valami fickóból, aki Caroline-t stírölte. Szerintem megtudtad, hogy korábban a nap folyamán felajánlotta, hogy fizet neki egy italt, és… – füttyentett egyet, ahogy kifújta a levegőt és megrázta a fejét. – Miután elhúztalak tőle, nagy műsort csaptál; aki mellett csak elhaladtunk, mindenkinek elmondtad, hogy ő a te csajod. Esküszöm, Nevada, és Oregon, és Arizona emberei mind hallották a bejelentésedet, hogy Caroline veled van.

– Oké – mondtam lassan. El tudtam volna viselni, hogy egy rakat részeg idegennel közöltem azt, hogy Caroline az enyém. – Ez minden?

– Közel sem. – Zwinnék vidám pillantást váltottak egymás közt. – Volt egy pont, ahol úgy döntöttél, hogy mesélni fogsz Noelnek arról, hogy… – Caroline és közém intett. – Tudod.

Caroline-ra pillantottam. Ő is napszemüveget viselt, így nem láthattam a szemeit, de eltakarta a száját a kezével, nyilvánvalóan megrémülve.

– Francba! – pillantottam Hamre. – Kérlek, mondd, hogy leállítottad ezt!

Bólintott. – Természetesen. Elkoboztam mindkettőtök telefonját, és megtartottam őket az este hátralevő részében. Tessék – intett az asztalra, ahol voltak, és felénk tolta.

– Húú! – Kifújtam egy nagy levegőt, és Caroline kezéért nyúltam. – Hát, köszönöm, hogy megakadályoztad ezt. – A legrosszabb dolog, amit tehettem volna, hogy elmondom telefonon Gamble-nek, hogy a húgával járok, és az ország másik felében vagyunk, miközben részeg vagyok.

Ham bólintott. – És ez még nem is a legjobb rész volt.

– Ó, Istenem – felnyögtem. – Mi van még?

– Hát… belebotlottunk ebbe a lagziba lentebb, a parton. Azt hiszem, van a közelben egy olyan nonstop azonnali esküvős kápolna izé. Időpont nélkül fogadnak és még össze is adnak pont ott a parton.

Összehúztam a szemöldököm és megvakartam a még mindig sajgó fejemet. – Azt hittem, csak Las Vegasban vannak ilyenek.

Szöszi kuncogott, úgyhogy haragosan néztem rá. – Mi van?

– Pontosan ezt mondtad múlt éjjel is – tájékoztatott. – Amikor teljesen K.O. voltál.

– És pontosan azelőtt, hogy úgy döntöttél, el akarod venni Caroline-t – tette hozzá Ham.

Caroline előrehajolt. – Bocsánat, micsoda?

– Megpróbáltam összeházasodni? – ismételtem, kétkedőn húztam fel a szemöldökeim. – Múlt éjjel?

Zwinnék bólintottak, és röhögésben törtek ki.

– De megállítottál minket, ugye? – Mikor ismét bólintottak, Caroline-nal mindketten hasonlóan felsóhajtottunk a megkönnyebbüléstől. – Hát, a francba! Oké, már látom, miért elégedtetek meg annyival, hogy ezután hagytátok, hogy szerezzek egy tetkót.

– Valójában. – Ham feltűrte a saját ingujját, hogy felfedje a bicepszére firkantott Zoey szót. – A tetkó az én ötletem volt. Te másoltál le engem.

Megcsóváltam a fejem. Hűha. Látszólag szorgos kicsi fiú voltam.

– Te tervezted meg nekem a tetováló szalonban – folytatta Ham büszkén, ahogy rajongva bámulta a saját mintáját, mielőtt rávigyorgott Szöszire.

– Várj! – intettem a kezemmel. – Seggrészeg voltam, és mégis hagytad, hogy tervezzek egy tetkót, amit egész hátralévő életedben a bőrödön fogsz viselni? Ember, ez őrültség!

Quinn csak megvonta a vállát. – Jól jött ki, úgyhogy nem volt vele problémám.

Caroline-hoz fordultam és megráztam a fejem.

Egy másodpercnyi visszabámulás után lassú vigyor terült szét az arcán. – Szerintem ez a legjobb utazás, amin csak valaha is voltam.

 

 

Amint visszaértünk Illinoisba, és vissza kellett adnom Caroline-t a bátyjának, szerintem keresztülmentem egy kibaszott mini-depresszión, vagy valami hasonlón. Még mindig átvezettem majdnem minden este, hogy felvegyem a helyünkön, és átkozottul közelről láthattam őt minden nap, folyton beszéltem vele üzeneteket küldve, de ez csak nem volt ugyanolyan.

A Tahoe-tónál nem kellett elrejtenem őt, nem kellett settenkednem. Megtarthattam egész éjszaka, és másnap reggel mellette ébredhettem. A francba, Ham szerint képes voltam elég hangosan kinyilatkoztatni nyilvánosan az érzéseimet ahhoz, hogy a három állammal arrébb lévő emberek is hallhatták.

De itt… bassza meg, itt még mindig titok volt. És utáltam ezt. Caroline Gamble nem a titkom volt. Ő volt a szívem és a lelkem, és én egyszerűen már nem tudtam tovább folytatni ezt a szarságot.

Próbáltam kivárni, amíg felhozza a témát és az ő ötletévé teszi, hogy így ne legyen ideges vagy rémült, mikor végül elmondjuk neki, de én egyszerűen… nem bírtam tovább.

Emellett más dolgok is rákényszerítettek, hogy a vártnál hamarabb hozzam meg a döntéseket.

Szóval kábé egy héttel később, a Tahoe-tó után, bekísértem Caroline-t a szobámba, miután felvettem a helyünkön, leültettem az ágyra, szembenéztem vele és ezt mondtam: – Van valami, amit el kell mondanom.

Pislogott egyet, és meglepetten hátrébb húzódott. – O… Oké – mondta lassan. – Ez komolynak hangzik.

Bólintottam. Valójában kábé három komoly dolog volt, amit meg kellett beszélnünk, szóval megfogtam mindkét kezét és belenéztem a szemébe. Mikor azonban kinyitottam a számat, valami hozzáütődött a folyosó falához, épp a szobám mellett.

– Mi a franc? – Caroline-nal aggódó pillantásokat váltottunk, és egyszerre rohantunk ki az ajtón. – Szöszi? – szólítottam.

Ham elment dolgozni, úgyhogy neki kellett lennie…

– Ó, a kurva életbe! – A földön feküdt, félig a falhoz dőlve, és eszméletlen volt. Hatalmasat dobbant a szívem a mellkasomban, és hozzáugrottam. – Szöszi!

– Ó, Istenem. Zoey? – Caroline rögtön mellettem termett, és velem együtt térdre esett, ahogy kinyúltam remegő kezekkel attól rettegve, mit találok. Mikor pulzus verdesett az ujjbegyeim alatt, ahogy megérintettem a nyakát, és a lélegzetét éreztem a karomon, hátradőltem a sarkamra egy megkönnyebbült sóhajjal.

– Mi baja van? – Lekuporodva Szöszi másik oldalához, Caroline gyengéden félreseperte Szöszi haját az arcából.

– Rohadjak meg, ha tudom. Szerintem csak elájult.

– De miért? Szerinted ez a valami a veseátültetés miatt?

Rápillantottam, és hasonló, aggódó érzelmeken osztoztunk. – Vigyük el egy kórházba. – Előrehajoltam, hogy a földön fekvő, ernyedt test alá csúsztassam a karjaim. – Hívd…

– Már intézem. – Épp akkor néztem fel, mikor Caroline már beütötte a számot, és a füléhez nyomta a mobilját.

– Istenem, átkozottul nagyszerű nő vagy.

Rám kacsintott, de utána elkezdte harapdálni az ajkát, miközben várakozott. – Gyerünk, Quinn. Vedd fel! Vedd fel!

– Esélye sincs, hogy képes lenne meghallani a saját telefonját azon a helyen. Csoda, mikor meghalljuk a vonalas csörgését.

– Akkor felhívom Noelt, és megkérem, hogy személyesen hajtson oda, és vegye fel Quinnt.

– Jó ötlet – morogtam, mikor kiegyenesedtem Szöszivel a karjaimban.

– Átkozottul nagyszerű nő, emlékezz – mondta Caroline, újratárcsázva a telefonnal. Elém sietett, hogy kinyissa a főbejáratot. Megköszöntem egy gyors arcra puszival, mielőtt keresztülhaladtam.

– Noel? – kezdte, majd elkomorodott. – Halló? Noel? Bassza meg! – Megrázta a telefont és bosszúsan nézett rá. – Vacak kapcsolat. Vajon hol a pokolban van?

– Elmondtad neki, hogy ma este Szöszivel lógsz?

– Igen. Hála Istennek. – Ahogy megálltam, hogy a vállammal a falhoz támaszkodjak, és megpróbáljam újra elosztani Szöszi súlyát, Caroline visszapillantott, és megtorpant. – Jól vagy?

– Aha. Csak… oké, menjünk. – Végre szorosabb fogást találtam.

Caroline ismét meglepett az előrelátásával, mikor Szöszi kocsijához vezetett minket, és kinyitotta egy kulccsal, amit lekapott a falnál lévő kampóról, mielőtt elhagytuk a lakást.

Szöszi magához tért a hátsó ülésen a kórházhoz vezető úton, ahol végigfektettük és a fejét Caroline ölébe helyeztük.

– Mi történik? – Zavarodottnak és álmosnak hangzott. – Hol vagyunk?

– Elájultál, édesem. – Caroline Szöszi homlokához nyomta a kezét, miután segített neki felülni. – Elviszünk kivizsgáltatni.

– Tényleg? – Most Szöszin volt a sor, hogy a homlokához nyomja a saját kezét. – Ez annyira furcsa. Idáig még soha életemben nem ájultam el. Emlékszem, hogy olyan bizonytalanul éreztem magam, úgyhogy elindultam a konyhába, hogy igyak valamit, mikor a folyosó csak úgy oldalra billent, és minden elsötétült.

– Szerinted van valami köze a veseátültetéshez?

Szöszi egy pillanatig Caroline-ra bámult, mielőtt lassan megcsóválta a fejét. – Nem tudom. Nem hinném. A kezdeti lábadozás után egyáltalán nem volt semmi szövődményem. És őszintén szólva, most már jól érzem magam. Nem kell elmennünk a kórházba.

– Szar ügy!– szóltam hátra neki. – Már itt vagyunk. És ki fogjuk deríteni, mi a franc történt most veled.

– Ten? – szólalt meg, megpillantva engem a kocsija kormánykereke mögött, mintha meglepné, hogy ott lát engem. Majd a mellettem lévő üres anyósülésre pillantott. – Furcsán nézel ki ott teljesen egymagadban.

– Igen, ne is foglalkozz velem, elviszem a Miss Daisyjeimet a boltba.

Szöszi Caroline-ra nézett, aki ragyogó arccal nézett vissza rá. – Tényleg egyre jobb a filmes idézeteiben, ugye?

Kuncogtam, és találtam magunknak egy helyet, ahol leparkolhatunk a sürgősséginél. De miután kiszálltam és kinyitottam a hátsó ajtót a két hölgyemnek, Szöszi ellenkezett. – Nem igazán… akarom. Mi van, ha megtudjuk, hogy valami nincs rendben?

– Akkor jobb, ha inkább most tudjuk meg, mint később. – Caroline megtolta hátulról, és mikor Szöszi felém dőlt, elkaptam a kezét és a továbbiakban kisegítettem az autóból.

Az ujjai az enyéim köré szorultak, és pánik gyúlt az arcán. – Quinnt akarom!

Caroline kezében megjelent a telefonja. – Ne aggódj! Idehívom hozzád!

– Ne, várj! Tudod, ez semmi. Biztos vagyok abban, hogy rendben vagyok. Ne hívd fel! Nem akarom munka közben zavarni őt valami hamis riasztás miatt.

– De mi van, ha… – kezdtem, csakhogy befogtam, mikor Caroline figyelmeztető pillantást küldött felém.

Szöszi aggódó tekintettel nézett fel rám, úgyhogy megköszörültem a torkomat és bólintottam. – Rendben, nem zavarjuk őt. Egyelőre.

Szóval közel másfél órát ültünk a váróteremben egy sóhajtozó Szöszivel, aki folyamatosan azt hajtogatta, hogy ez nevetséges, mert jól érzi magát.

Sosem voltam még olyan boldog attól, hogy valaki a nevét szólítja. – Köszönöm, Istenem!

Mindhárman felálltunk, és mikor visszavezettek minket abba a szobába, ahol felült egy vizsgáló ágyra, Caroline az egyik oldalához ment és megfogta Szöszi kezét, miközben én is ugyanezt tettem a másik oldalán. Biztatóan megszorítottam az ujjait, ahogy a nővér elkezdte feltenni a rutin kérdéseket, és ellenőrizte az alapvető életfunkcióit és egészségügyi állapotát.

Mivel a kérdések lassan kezdtek kissé személyesebbé válni, Szöszi arca gyorsan egyre vörösebb lett.

– Milyenek a menstruációs ciklusai?

És bassza meg! Ezúttal vele együtt én is céklavörös lettem. Beleköhögtem a kezembe, és rajtakaptam Caroline-t, ahogy rajtam vihog.

Mogorván néztem rá, mialatt Szöszi lehajtotta a fejét és beismerte: – Elég enyhék voltak az utóbbi hónapokban. Úgy értem, sokkal enyhébbek a szokásosnál. Még… még abban sem vagyok biztos, hogy múlt hónapban megvolt.

Bólintott egyet a nővér, mintha ezt gyanította volna. – Lehetséges, hogy terhes?

Nagyjából egyszerre esett le mindhármunk álla. Végül Szöszi megrázta a fejét. – Nem… én… én fogamzásgátlót szedek. Ez nem lehetséges.

A nővér tekintete azt súgta nekünk, hogy teljesen lehetséges volt. – Volt beteg mostanában? Hányt valamikor?

– Nem – kezdte Szöszi, csakhogy megállt. – Vagyis még márciusban szerintem hánytam. Rendetlenkedett a gyomrom, de csak egy napig tartott.

– Csak egy kihagyott tablettába kerül, hogy teherbe essen, és ha kihányt egy tablettát… – vonta meg a vállát, arra célozva, hogy ez történhetett.

– És hányingered volt a Tahoe-tó felé menet – szólt közbe Caroline, a reggeli rosszullét kezdetére célozva.

Szöszi Caroline-ra nézett, majd rám, az arckifejezése több volt pániknál.

– Nos, derítsük ki, hogy terhes-e – emeltem fel a kezeimet.

A nővér elővett egy műanyag poharat, és arra utasította Szöszit, hogy menjen és pisiljen bele. Mialatt odavolt, Caroline odajött hozzám. Magamhoz húztam egy szoros ölelésbe, megcsókolva a haját. – Hát, legalább lehet, hogy nem valami életveszélyesről van szó – mondtam, az elmém megkönnyebbült.

Mikor azonban Caroline felnézett, a tekintete még mindig nyugtalan volt. – Biztos vagy benne? Úgy értem, jó az neki, hogy teherbe esik ilyen hamar a műtétje után?

– Ó, a francba! – Behunytam a szemem és a fogamat csikorgattam. – Erről elfeledkeztem. Nem tudom.

Ekkor Szöszi visszatért, úgyhogy elhallgattunk, a nyugtalanságunkat megtartottuk magunknak, és még egyszer közrefogtuk.

Pillanatokkal később mosolyogva belépett az orvosa. – Gratulálok – szólalt meg felénk fordulva, Szöszire és rám emelve tekintetét mosolyogva. – Önöknek kisbabájuk lesz.

Szöszi sokkosan felnyüszített. Caroline a folyosó felé vezető ajtó felé ugrott, máris előrántva a zsebéből a telefonját. – Hívom Quinnt – szólt, miközben kimenekült a szobából.

Én pedig Szöszire néztem, mielőtt visszafordultam az orvoshoz. – Hát, a fenébe is, ez lenyűgöző, mivel sosem feküdtem le vele.

– Bo… bocsánat – vörösödött el orvos, és dadogott egy pillanatig, mielőtt rákérdezett: – Szóval önök ketten nem…

Szöszivel mindketten megráztuk a fejünket, majd ránéztem. – Ő a… húgom – nyögtem ki végül, és melegen megszorítottam a kezét.

– Oh! Nos… – Az orvos mosolya enyhült. Belenézett a táblázatába. – Úgy néz ki…

– Várjon! – Szöszi felemelte a kezét, megállítva az orvost a mondandója közben. – Én… én… nem. Most nem eshetek teherbe. Öt hónappal ezelőtt adományoztam egy vesét, és azt mondták… azt mondták, legalább három-hat hónapig várnom kell, mielőtt teherbe eshetek.

Összerezzent az orvos. – Igen… így határozottan más a helyzet. – Lecsekkolta a táblázatot. – És azt mondta, hogy az utóbbi időben a vérzései enyhék voltak, plusz kihagyott egy tablettát márciusban, így a második hónapnál tarthat. Ezt adjuk hozzá a tényhez, hogy eddig mindvégig szedte a fogamzásgátlót, ez pedig határozottan veszélyeztetett kategóriába helyezi önt.

– Ó, Istenem! – kapta a szájához mindkét kezét Szöszi. Annyira rémültnek látszott, hogy átöleltem egyik karommal a vállait. A karomat szorítva nekem dőlt. – Szóval mit… mit kellene akkor tennünk?

– Nos… – Az orvos kifújta a levegőt, mielőtt végignézett a falon lévő tájékoztatókkal, információs prospektusokkal teli polcon, majd kihúzott onnan egyet. – Ha a terhesség megszakításról kérdez, van némi információ róla itt, helyek, amiket felhívhat az elvégzéséért, és… és… hölgyem?

Szöszi visszahőkölt a brosúrától, amit próbált odaadni neki, és könnyekben tört ki. – Azt mondja… ó, Istenem… csináltatnom kell egy… egy abortuszt?

– Micsoda? Nem! – rázta meg a fejét az orvos. – Természetesen senki sem kényszerítené önt erre. Csak… lehetséges, hogy ez egy nagyon veszélyeztetett terhesség, és azt hittem, hogy azt kérdezi… úgy feltételeztem, hogy azt akarja… őszintén szólva, csak próbáltam megadni minden információt, amit csak lehet, hogy teljesen tudatában legyen a lehetőségeinek.

Felemeltem a kezemet, hogy elhallgattassam. Majd gyengéden előrenyúltam, és eltoltam a lapot Szöszi látóköréből. – Világos, hogy ez nem olyan opció, amit hajlandó lenne végigvinni – mondtam, ráadásul nyugodt, józan hangon.

Az idióta azonban megint csak felemelte a tájékoztatót, és visszaadta neki. – De…

– Süket maga, seggfej? – förmedtem rá. – Takarítsa el azt a kibaszott szart az arcából! Ő nem fogja meggyilkolni a kisbabáját!

Amint a kiabálás kitisztította a tüdőmet, az ajtóban megjelent Caroline. A szemem találkozott az övével, és tudtam, egyszerűen tudtam… elkúrtam. Nagyon-nagyon.

Egy pillanattal később a már egyébként is sápadt arca még jobban elfehéredett, teljesen eltűnve az ajtóból, ahogy elmenekült.

29. FEJEZET

 

Ten

Fordította: Red Ruby

 

 

Kezem végig remegett, ahogy visszavittem Szöszit a lakásunkba. Abbahagyta a sírást, de még mindig egész testében remegett. Caroline-nak biztosan sikerült szereznie valakit, aki elvitte a klubba és figyelmeztette Quinnt a bajra, mert hívta a mobilomat, ahogy hazavittem a nőjét a kórházból… Caroline nélkül.

Mondtam neki, hogy találkozzunk itt, így Szöszi mindent el tud magyarázni, és aztán leraktam, mert egyszerűen nem tudtam beszélni.

Szöszi megértett. Felnézett rám, ahogy Caroline elhúzott a kórházi szobából és azt mondta: – Utána kellene menned.

Csupán megfeszítettem a karomat a válla körül. – Igazán azt akarod, hogy itt hagyjalak egyedül épp most… így?

Megborzongva az orvosra pillantott, aztán elfehéredett ajkakkal azt suttogta: – Nem.

– Akkor megkeresem Caroline-t később – mondtam neki.

De basszus, később volt, és én pokolian be voltam sózva. Nem tudtam lerázni feldúlt arckifejezésének emlékét, amikor azt a szarságot kiabáltam a babagyilkosságról.

Olyan egy kibaszott idióta voltam.

– Én… én a szobámba megyek – mondta Szöszi, hangja halk és rémült volt.

Bólintottam, de az utolsó pillanatban megragadtam és egy utolsó ölelést adtam neki egy puszit nyomva a feje búbjára. – Ez rendben lesz, kölyök. Tudom, hogy Hamilton milyen elszánt tud lenni. És ő nem fogja hagyni, hogy bármi történjen veled, vagy a babáddal, rendben?

Felnézett rám zöld, könnyes szemével. – Ahogy én sem – fogadta meg. – De köszönöm. Köszönöm a megnyugtatást, és köszönöm, hogy velem maradtál.

Mosolyogtam és hagytam elmenni. Másodpercekkel azután, hogy eltűnt a szobájában, az ajtó kivágódott és egy levegőből kifogyott Hamilton robbant be a lakásba.

– Hol van Zoey? Mi történt? Jól van?

– A szobájában van. Mindent el fog neked mondani. Mennem kell.

– Várj! – elkapta a karom, ahogy elértem az ajtót. – Te hová mész?

– Meg kell találnom Caroline-t. – Indultam, hogy elhaladjak mellette, csak annyi időre megállva, hogy öklömmel gyengéden megüssem a vállát. – És mellesleg, gratulálok!

Megrázta a fejét, teljesen összezavarodva. – Mi?

Rávigyorogtam és kiengedtem magam a lakásból, de ahogy becsuktam az ajtót, az aggodalom azonnal visszatért. Kibaszott pokol, hogy fogom valaha rávenni Caroline-t, hogy megbocsásson nekem? Láttam a lesújtottságot az arcán, csúnyán megbántottam.

Öt perc alatt elértem a Gamble-házhoz, amikor talán tíz percbe kellett volna telnie. Nem zavartattam magam kopogással, körbefutottam hátra, és egyszerűen kinyitottam a hátsó ajtót. Amikor beslisszantam a konyhába, azonnal megszólítottak.

– Te nagy… genyó. –Nézett rám Colton csúnyán a másodperc tört részéig, mielőtt hátralendítette a karját és egyenesen a mogyoróimba ütött.

Beszívtam a levegőt, ahogy a fájdalom keresztülrobbant a heréimen, felkavarva a gyomromat és annak egész tartalmát próbálta a padlóra juttatni. Lerogytam, térdeim összecsuklottak, ahogy elfojtottam egy rövid nyöszörgést.

– Mi a frászt csináltál Caroline-nal? – követelte Brandt, ahogy hátrahúzta a saját karját. Amikor szemen csapott, alig éreztem, az ölem lüktetése erősebb volt.

– Mi a franc? – ziháltam, a földön ülve és hátamat a konyhapultnak támasztva, mialatt fájó szemeimet és duzzadt mogyoróimat dédelgettem.

– Azt mondtad, ha valaki valaha felzaklatja Caroline-t, nekünk viszont kellene bántanunk őt, ahol a leginkább fáj neki.

– Nos, gratulálok. – Még mindig sírni akartam a fájdalomtól, de benntartottam a könnyeket. – Sikerült. Fenébe… mert ez igazán rohadtul fáj.

Colton végül megközelített, aggódónak tűnt. – Jól vagy?

– Nem – morogtam. – Idejöttem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy Caroline jól van, és ti kis mocskok a szart is kivertétek belőlem. Mit gondolsz, hogy vagyok?

Most Brandt kezdett szemlátomást feszengeni. – Úgy érted, nem te vagy, aki miatt sírt?

Kizárt, hogy ezt bevalljam, így azt mondtam: – Csak segíts beosonni a szobájába, hogy jobbá tegyem ezt az egészet.

A két testvér egymásra pillantott, mielőtt visszafordultak hozzám. Aztán egyszerre kinyújtották a kezüket, tenyérrel felfelé.

– Mi az? – kérdeztem, mielőtt leesett. – Ó, kurvára szórakoztok velem. Csak nem azt remélitek, hogy fizetek nektek, miután tökön rúgtatok és egy újabb kurva monoklit adtatok nekem, ugye?

– De – mondták együtt.

Mormogva felemeltem a csípőmet, és összerezzentem, amikor ezáltal megnyomorgattam a családi ékszereket. – Ez egy kibaszott közönséges rablás, ez az. Én egy sérült ember vagyok, és ti mégis megzsaroltok. Hol az emberség? – előhúztam két bankjegyet. – Csak húsz dolcsim van.

– Megteszi. – Mindkét fiú elvett egy-egy tízdolláros bankjegyet, és önelégülten mosolyogtak rám. Ahogy elindultak ki a konyhából felszisszentem. – Hé! Fogtok segíteni nekem elosonni a bátyátok mellett, vagy nem?

– Ó, Noel nincs itthon – kiáltott vissza nekem Brandt. – Ő és Aspen elszaladtak az élelmiszerboltba.

– Anyaszomorítók – motyogtam, lábamat a földhöz toppantva, mert a fenébe, azok ketten határozottan tudták, hogyan okozzanak kárt egy fickónak, és aztán belerúgjanak, amikor lent van.

Egy újabb káromkodással megragadtam a pultot, hogy felhúzzam magam. Nem tudtam elhinni, hogy kijátszott az a két kis punk. Mondhatni büszkévé tettek… a lehető legirritálóbb módon.

Ahogy lábra álltam, levegőért kapkodtam, mert fájdalmas gyorsasággal még több vér zúdult a golyóimba. – Szent szar! – A fogaim között szívtam be a levegőt, hogy segítsek csökkenteni a lüktetést, de minden egyes lépés keresztül a házon – úgy, hogy többnyire a falba csimpaszkodtam – egy kibaszott kínzás volt.

Nem kopogtam, mikor elértem Caroline szobáját, csak megragadtam a fogantyút és elfordítva azt bebotorkáltam.

Caroline mélyen behúzódott a falhoz a sarokba az ágyán, térdei az állánál, és karjai a lábai körül, és könnyek csordogáltak le az arcán. Mindkét szeme és az orra vörös volt, ami elárulta, hogy egy ideje ezt csinálta.

Levegőért kapkodott, amikor felnézve meglátott. – Mit…hogy jutottál be ide?

– Az ajtón keresztül. – Elfeledkezve a saját sérüléseimről odamentem hozzá, felmászva az ágyára.

Akkora egy fasz voltam. Itt volt az én erős, belevaló, cselszövő kis méregzsákom, és megtörtem őt. Mi a faszért reagáltam olyan keményen az orvos irodájában, amikor tudtam, hogy ő az épületben van, amikor tudtam, hogy ez az a téma, amire a legérzékenyebb?

– Francba! – odamásztam hozzá, morogva, amikor elhátrált tőlem. – Francba! – mondtam megint, ökölbe zártam a kezeimet és a számhoz szorítottam. A szívem összetört. Csak… teljesen, kurvára szilánkosra tört. – Bébi, ne! – könyörögtem. – Kérlek! – Előtte térdelve kinyúltam a hajához, de hirtelen féltem megérinteni. Nem akartam semmit tenni, amivel jobban bántanám, mint már megtettem. – Sajnálom. Olyan rohadtul sajnálom!

Szipogott és felemelte az arcát. – Mit… mit sajnálsz? Te…te nem tettél semmit…

– De azt mondtam…

Nyomatékosan megrázta a fejét, elhallgattatva engem. – Nem mondtál semmit, amit nem mondtam magamnak milliószor. Megöltem a babámat. Én…

– Ne. Shhh. – Elkaptam az arcát és végre a karjaimba húztam. Amikor készségesen odajött hozzám és erősen rám tapadt, megkönnyebbülésemben nyeltem egyet, olyan rohadtul örültem, hogy nem volt dühös rám.

– Anya lehetnék mostanra. Lenne egy babám és…

– És totálisan egy MILF lennél. – Oké, szóval elvicceltem, hogy enyhítsem a fájdalmát. Gondoltam ez talán igazán működni fog. Működött nála ezelőtt.

De újra zokogni kezdett. – Oren. – Arcát a kezeibe temetve elengedte belső fájdalmát. – Ez nem vicces.

Összetörtem. – Tudom. Sajnálom. Annyira sajnálom! Francba, nézd… – megragadtam a karjait és homlokomat az övéhez nyomtam. – Mindannyian teszünk és mondunk dolgokat, amiket megbánunk. Részemről egy csomó mindent. De nagyok vagy kicsik, ki kell találnod egy módot, hogy megbocsáss magadnak és túllépj azon a dolgon. Mivel nem tudunk visszamenni és megváltoztatni, csak tanulnunk kell belőle. És akár megbánod, akár nem…

– Én igen.

Bólintottam. – Oké. Akkor neked... Nem tudom, basszus. De nem tudom kezelni, hogy lássalak így szétesni. Úgy értem, nézz magadra! Ez nem te vagy. Te nem sírsz így, nem kuporogsz sarkokba. Ez totálisan kicsinál téged. És én csak... azt kívánom. bárcsak át tudnám venni tőled az egészet, bárcsak el tudnám… basszus! Nem tudom.

Kék szemei még könnyektől csillogtak, felpillantott rám és kipréselt egy reszketeg mosolyt. – Akarod tudni, mi játszódott le a fejemben, amikor láttalak kiabálni az orvossal?

Összerezzentem. – Hogy egy hülye anyaszomorító vagyok?

Megrázta a fejét. – Nem. Azt gondoltam… hol volt ez a csodálatos férfi, amikor szükségem volt rá, hogy megtegye ezt értem? Hol volt, amikor rémült voltam és egyedül voltam, Sander megfélemlítően hatalmas szülei előtt reszketve, vagy amikor besétáltam arra a klinikára a nyugtalanságtól felkavarodott gyomorral. Miért kellett felbukkannia az anyukám lakókocsijában a rákövetkező reggel? Miért nem tudott csak egy nappal korábban megérkezni az életembe?

Elárasztott a megsemmisülés, és belepusztultam. A torkomat száraznak éreztem, de amikor próbáltam megköszörülni, ismételten pislognom kellett, hogy ne könnyezzek.– Bárcsak én is ott lehettem volna – mondom berozsdásodott hangon. – Egy pillantást vetettem volna az arcodra, és tudtam volna, hogy nem ez az, amit igazán akarsz tenni. Megmondtam volna mindegyik seggfejnek, akik nyomást gyakoroltak rád és beleerőltettek téged ebbe, hogy menjenek és basszák meg magukat!

Caroline megfogta a kezem, aztán arcát a vállamon pihentette. – Tudom, hogy megtetted volna. De ami a legjobban zavart, hogy hallgattam, ahogy megteszed ezt Zoey-ért és arra gondoltam, hogy miért nem tettem ezt meg magamért? Miért nem álltam ki mindenkivel szemben és mondtam nemet?

– Mert rémült voltál, és megfélemlített és magányos, csakúgy, mint mondtad – emlékeztettem. Elkezdtem ringatni őt előre és hátra, megkönnyebbülve, amikor mélyebben hozzám bújt, elpihenve a mellkasomon. – Plusz fiatal voltál, sebezhető, nincstelen és összetört szívű a pöcstől, aki épp elhagyott. Nem érezted úgy, mintha sok választásod maradt volna.

Szipogott, de nem válaszolt, csak hallgatott engem, ahogy cirógattam a haját. Egy csókkal a homlokán azt mondtam. – Amikor láttalak az orvos irodájának az ajtajában, úgy nézve rám, ahogy tetted, azt gondoltam, ennyi. Végeztél velem, mert én… a miatt, amit mondtam. De Istenre esküszöm, még csak nem is gondoltam arra, mi veled történt, amikor kiböktem. Én csak... Szöszi ideges volt, és egyértelműen nem akarta…

– Tudom – mondta Caroline egyszerűen. Kezét a karomra helyezte, nyugtatva engem, és én megborzongtam a megkönnyebbüléstől. – Tudtam abban a másodpercben, hogy hallottam. Csak… szükségem volt rá…

– Hogy megszökj? – feltételeztem. – Hogy haza gyere?

Körbenézett a hálószobájában és egy kis mosolyt vetett rám. – Igen, felteszem ezt tettem.

Nagy levegőt vettem, megkönnyebbülve, hogy a könnyei elálltak. Az arca még vörös volt, és foltos, és a szemei teljesen véreresek, de már nem úgy nézett ki, mint aki egy totális összeomlás peremén van. Mélyebben hozzábújva, arcomat az övén pihentettem és megkérdeztem: – Hogyan tudnálak átsegíteni ezen? Mit tehetek, hogy enyhítsem a fájdalmadat, mert istenre esküszöm, bármit megteszek.

Abszolút bármit.

Kezét a szívemre helyezte és felnézett rám, szemei olyan sok érzelemmel voltak teli, hogy esküszöm valamennyi túlcsordult, belém ömlött. – Csak szeress! – suttogta.

– Szeretlek – esküdtem. Homlokomat az övéhez nyomva addig mozdítottam, amíg a hátán feküdt, átlósan keresztben az ágyán. – Olyan rohadtul szeretlek, hogy az kurvára megrémít. – Fölötte támaszkodva ajkaimat az övéhez érintettem és adtam neki egy csókot, ami egy gyengébb embert diabéteszes kómába taszított volna – olyan rohadt édes volt.

De aztán a szánk kinyílt és a nyelvünk lágyan összesimult. Felnyögtem és ujjaimat a hajába temettem, ahogy súlyommal rátelepedtem.

Fogalmam sem volt, hogy ez lehet ilyen – suttogta, csak annyi időre elszakítva száját az enyémtől, hogy áhítattal rám nézzen.– Fogalmam sem volt, hogy ilyen sokat meg tudok osztani egy emberrel és olyan… teljesnek érezni magam. Mint, nem tudom… nélküled nem vagyok biztos benne, hogy tudnám még, hogy ki vagyok. Részévé váltál annak, aki vagyok.

Mosolyogtam, tökéletesen megértve őt. – Igen, nos, miattad fel akarok nőni és a szarságaimat rendbe szedni, hogy gondodat tudjam viselni és elég jó ember legyek ahhoz, hogy megérdemeljelek.

– Én vagyok az, aki nem érdemel meg téged – ellenkezett.

Orromat az övéhez dörgöltem és mosolyogtam. – De igen.

Visszamosolygott. – Elég komollyá és érzelmessé váltunk egy beszélgetésre? Mert én igazán nedves vagyok most, és…

– Rajta vagyok – mondtam neki, ahogy lecsúsztattam a kezeim a testén és be egyenesen a farmerja hátuljába, amíg a kezeimbe nem fogtam a popsiját, egy-egy félgömböt mindkét kezembe.

Csípőmmel a lábai között őröltem, így érezhette, hogy milyen kemény voltam, felnyögtem, amikor combjait körém csavarta és még közelebb húzott a puncijához.

– Fenébe, nem kaphatok eleget belőled még ezer év alatt sem.

A pólóját téptem, csókoltam és lihegtem, amikor ő épp olyan vaddá vált, elszakítva egy kicsit a pólóm nyakát, amikor átrántotta a fejemen.

A szemeidbe és az arcodra akarok nézni, amikor magadévá teszel – követelte.

Nem volt ezzel gondom, így bólintottam és lerúgtam a nadrágomat, míg ő sietett levenni az övét. A kezébe vett, amitől megremegtem a gyönyörtől, ahogy figyeltem karcsú ujjait a farkam köré csavarodni. Amikor pulzáltam a tenyerében, beszívott egy nagy levegőt és felnézett rám.

Ezt magamban akarom érezni – most azonnal.

Anélkül, hogy megszakítottam volna a szemkontaktust, a hátára fektettem és fölé másztam. Aztán keményen löktem.

Felívelte a hátát és kezdett felsikoltani, de én kezemet a szájára csaptam. Szemei kitágultak, aztán körbenézett a szobában, mielőtt úgy tűnt, rájött, hol van. Aztán letépte az ujjaimat az arcáról az suttogva. – Ó, istenem, Oren! A hálószobámban vagyunk.

Csak vigyorogtam, és újra felnyársaltam. – Nem mondod, Sherlock!

A fogait csikorgatta és lihegett, kezdte elveszíteni magát a gyönyörrel szemben. – De… mi van, ha… egyáltalán bezártad az ajtót?

– Nem emlékszem – vallottam be. Más problémákkal voltam elfoglalva. A golyóim nyilalltak, amikor a herezacskóm megfeszült körülöttük, de még a tompa fájdalom, hogy elkapnak, sem állíthatott meg. Túl elfoglalt voltam, sokkal fontosabb dolgokkal.

Caroline megragadta a karjaimat, körmei a húsomba vájtak. – De mi van ha… Szemei szélesre tágultak. – Ó, istenem! Azt hiszem hallom Noel hangját a konyhában.

Csak megráztam a fejem és folytattam a pumpálást ki és be. – Nem érdekel. Örömet kell nyújtanom a nőmnek. – Aztán előrehajoltam, hogy a fülébe suttogjak. – És meg kell mutatnom neki, hogy mennyire szeretem.

Nagy levegőt vett és megszorította az arcomat. – Én is szeretlek. Olyan nagyon. Olyan… óóó… Istenem… nagyon!

Megcsókoltam, hogy elfojtsam élvezetének nyögéseit. Puncija összeszorult a farkam körül, és ennyi volt. Nem tudtam tovább visszatartani. Együtt élveztünk el, egymással szorosan összekapcsolódva, ahogy az orgazmusunk keresztülszáguldott rajtunk.

Amikor kimerültem, az ágyra rogytam, arccal felé. – Fene egye meg, de mi kurvára klasszak vagyunk ebben.

Kuncogott és kinyúlt, hogy játsszon a hajammal, ami nyirkos lett. – Igen, azok vagyunk, ugye?

Az oldalamra mozdultam, így gyönyörű kék szemeibe tudtam mosolyogni. – Megköszöntem neked az utóbbi időben, hogy besettenkedtél a szobámba azon az első éjszakán, és totálisan becsaptál?

Vállat vont. – Háládat természetesnek veszem.

Lágyan kuncogva finoman átfuttattam mutatóujjamat tökéletes mellei ívén. – Hogy a pokolba dumáltad rá Kellyt, hogy helyet cseréljen veled, egyébként?

Arca azonnal ragyogó vörössé vált. – Ööö, nos, igen… azzal kapcsolatban.

– Ó Jézus – nyögtem, máris tudtam, hogy nem fog tetszeni a válasza. – Mit csináltál?

– Én… talán… célozgattam rá, hogy neked… nemi betegséged van.

Becsuktam a szemeimet, a hátamra huppantam és nem tehettem róla… nevettem. – Komolyan? Basszus. Nagyon köszi! Nem csoda, hogy mostanában nem sok nő akart felszedni a munkában.

Caroline felült és az ajkába harapott. – Dühös vagy?

Újabb nevetéssel vállat vontam és felé gurultam. – Nem, mivel az én ízlésemnek megfelelően végződött, nem. De emlékeztess, hogy sose dühítselek fel.

– Sose dühíts fel, Oren! – mondta fapofával, mielőtt kitört rajta a vigyorgás.

Kinyitottam a szám, hogy okostojásnak nevezzem, amikor valaki kopogott az ajtón. – Care? – Gam hangja visszhangzott a fán keresztül, amitől összeszartam magam.– Vacsoraidő. Kész vagy enni?

Mindkettőnk szemei kitágultak, mielőtt együtt lekászálódtunk az ágyról, és dulakodtunk a ruhákért, amik szét voltak szórva az egész szobában.

– Uhh… azonnal kint leszek – kiáltotta, hangja az én ízlésemnek túl rémült. – Csak először… át kell öltöznöm.

– Francba, francba, francba – sziszegtem az orrom alatt, ahogy lábaimat alsó nélkül a farmeromba nyomtam.

– Oké – válaszolta neki Gam. – Adunk neked öt percet.

Körülbelül húsz másodperc alatt fel voltam öltözve, mialatt Caroline a megcsavarodott melltartóját átkozta. Kinyúltam, hogy segítsek neki, és ő a karjait megadóan a levegőbe vetette, ahogy kiegyenesítettem körülötte és a pántokat szabályosan a helyükre csúsztattam.

– Az ablakon fogok kimenni – mondtam. – Ne felejtsd el bezárni utánam!

Bólintott, miközben figyelte, ahogy felcsúsztatom az ablaktáblát és leveszem a hálót.

– Biztos vagy benne?– kérdeztem.

Egy szemforgatással elvette tőlem a hálót. – Csináltam korábban, emlékszel?

Bólintottam. – Igaz. Köszi. A viszontnyalásra bébi!

Arca rajongással villanyozódott fel. – Oké.

Csókolóztunk, keményen és gyorsan. Amikor elhúzódtam, hozzátettem: – Szeretlek – amiért egy tökéletes mosolyt kaptam.

– Én is szeretlek téged. Ó! Várj!

Megálltam és a hálószobája ajtaja felé pillantottam. – Mi az?

– Mit akartál mondani nekem korábban? Nálad… épp mielőtt Zoey elájult. Óh, fenébe. Zoey! Jól van?

Bólintottam, kezdtem aggódni, hogy a hálószobája ajtaja egyáltalán nem volt bezárva. – Igen, jól van. Egy kicsit kiakadt, de ott van neki Ham, és… – Francba, nem tudtam elmondani neki, amit terveztem mondani neki korábban. Nem itt, így. Megemlítve a hívást, amit a Tahoe-tónál lévő cégtől kaptam, és a dolgot, amit a csomagomban találtam, miután visszatértünk onnan, kiakasztaná őt.

Felkavarni őt volt az utolsó dolog, amit most tenni akartam, úgyhogy a harmadik dologra tértem, amit terveztem megvitatni vele. – Meg fogom kérdezni a bátyádat, hogy randizhatok-e veled.