16. Fejezet

 

16. FEJEZET

 

 

Caroline

Fordította: Maya

 

Tudtam, hogy végül haza kell mennem és újra szembe kell néznem Noellel, de ameddig csak lehetséges halogattam. Miután Oren karjaiban elaludtam, az éjszaka hátralévő részében nem mozdultam. Az ablakon beáramló fényre és a tenyere birtokló érintésére ébredtem.

Teste melegét éreztem a hátamnál, és egy pillanatig csak feküdtem, élvezve az érzést, hogy az ő ágyában, a kezével magamon ébredek. Mikor vettem egy mély, erőt adó lélegzetet, szeretve ezt a pillanatot, megmoccant mögöttem és úgy fordult, hogy hátulról hozzám tudjon simulni, a reggeli merevedése bökte a csupasz fenekem, és az ujjai reflexszerűen megszorították a mellem.

– A fenébe – mondta nyögve. – Mindennap tudnék így ébredni. A farkam tényleg szeret a popsidhoz simulni.

Elvigyorodtam. – Ó, igen? Vagy ez jobban tetszik? – Felültem és szembefordultam vele, és aztán a hátára gördítettem, így végigcsókolhattam a mellkasát lefelé és a kezembe vehettem a péniszét. A Nyugat-Virginia alakú lila anyajegye ma reggel különösen élénknek tűnt. Imádtam, hogy már soha nem törődött vele, hogy eltakarja előlem. Az Éjféli Látogató megszűnése óta nem voltunk együtt lekapcsolt lámpánál, és én ezt is imádtam. Mindenben nyitottak voltunk egymással, semmiféle titkot nem őriztünk, és mindenféle dolgot megosztottunk, amit én soha senki mással nem osztottam meg.

Mivel meg akartam mutatni, hogy mennyit jelent nekem, egy kis extra figyelmet fordítottam az anyajegyére és végignyaltam az oldalán, mielőtt a farka hegyét a számba vettem.

Szorosan megragadta a hajam, épp, ahogy szerettem, és felnyögtem, ahogy beszívtam a torkomig.

– Oké, igazad volt – dörmögte. – Így jobban tetszik az ébredés.

Felkuncogtam körülötte és belekezdtem, hogy életem legjobb szopását adjam neki, kivéve, hogy közvetlenül azelőtt tolt el magától, hogy elment volna.

Aztán a hátamra gördített és áhítattal bámult le rám, mielőtt felemelte az egyik lábam. A bokámtól indulva csókolt, nyalogatott és harapdált egészen addig, amíg a szája a puncimhoz nem ért, a nyelve pedig bennem volt.

– Ó, Istenem, Oren! – ziháltam, és megmarkoltam az alattam lévő lepedőt. – Olyan jól csinálod. Olyan jó érzés.

Felpillantott és megkérdezte: – Elélvezel?

– Igen! – csattantam fel, azt kívánva, hogy a szája visszatérjen rám, de ehelyett felült.

Rám pillantott, ahol még mindig a hátamon feküdtem szélesre tárt lábakkal és lassan elmosolyodott. – Annyira kibaszottul gyönyörű vagy.

Megragadta az egyik lábam, majd a másikat. – Abban a pillanatban, mikor először megláttalak, és nem volt rajtad más, csak egy póló, ezekre a gyönyörű tónusú combokra pillantottam – felemelte őket, ahogy beszélt –, és tudni akartam, milyen érzés lenne, ha körém fonódnak.

Segítettem neki és körbeöleltem a lábaimmal. Feltérdelt, majd elhelyezkedett fölöttem, meg-megigazítva minket, amíg megéreztem a forró keménységét behatolásra készen.

– Láttam ezt a szájat – folytatta –, kicserepesedett és sápadt volt. És meg akartam csókolni – lehajolt, és óvatosan hozzányomta az ajkait az enyémhez. Belélegeztük egymást, amíg fel nem mordult. – Aztán a szemedbe néztem, és... Jézus!

A homlokát az enyémhez nyomta és a szemembe nézett. – Mi a francot tettél velem, Caroline?

Belém hatolt, és elakadt a lélegzetem a kezdeti feszítéstől, annyira kitöltött, olyan nagy volt. Mindig olyan nagy.

– Miért nem tudtam távol maradni tőled? – követelte egy újabb hosszú, lassú lökéssel. – Miért nem tudok eleget kapni belőled és betelni veled? – Lökés. – Miért akarom birtokolni minden kibaszott részedet? – Lökés.

– M-mert kölcsönkenyér visszajár, azt hiszem – megragadtam a haját, hogy segítsen elnyelni minden egyes lökés élvezetes becsapódását, de úgy tűnt, ettől csak keményebben és gyorsabban pumpált.

Egy hitetlenkedő kis nevetéssel megrázta a fejét. – Mit mondasz? Azért érdemlem meg ezt, mert te is annyira akarsz engem, mint én téged? Lehetetlen. Senki nem akarhat ennyire valaki mást. Senki nem vágyhat ilyen kibaszottul valaki másra.

A füléhez hajolva belesuttogtam: – De én igen.

Megkínzottan felnyögött és majd’ megőrült, olyan szenvedélyesen dugott, belepréselve a matracba, amit imádtam. Szorosabban öleltem a lábaimmal, meghúztam a markomban lévő haját és keményen megcsókoltam.

Olyan vadul rohamoztuk meg egymást, hogy amikor elmentem, megharaptam a nyelvét.

És azt hiszem, ez is tetszett neki.

– Francba – a torkomba zihált, ahogy verejték csöpögött a halántékáról a vállamra. – Ez... ez... volt...

– Kibaszott fantasztikus volt – leheltem.

Felemelte az arcát és levigyorgott rám. – Igen. – Aztán a homlokát ráncolva pislogott. – Ma haza kell vigyelek?

Megráztam a fejem, örömmel hagynám neki, hogy örökké itt tartson. De aztán homlokráncolva bólintottam, rájöttem, hogy a valóság még mindig várt ránk, nem számít, milyen hosszú ideig maradtunk a szobájában bujkálva.

Felnyögött. – Ettől féltem. – Aztán legördült rólam és felült. Még nem voltam készen a melege hiányára, de megöleltem magam és én is felültem.

Csendesen felöltöztünk. Oren aggodalmas homlokráncolással pillantott rám, ahogy felvettem a cipőm és ő elvette a pénztárcáját a komódról. – Jól vagy?

Tudtam, hogy a tegnap este miatt kérdezi és amiatt, amit az orvosnál megtudtam, de csak a szemeim forgattam. – Azután, ami épp történt, csodásan vagyok.

Kuncogott, de nem sokáig. – Komolyan kérdeztem, bébi – karjait a derekam köré csúsztatta, mikor kiegyenesedtem, és a homlokát az enyémhez nyomta. – Tudom, hogy amit az orvos mondott, nem az, amit hallani akartál, de... – Felsóhajtott. Nem hiszem, hogy tudta, hogyan folytassa, így csak megvonta a vállát. – Bassza meg, megkaptál engem, és valószínűleg engem nehezebb kezelni, mint bármilyen gyereket, amihez eddig közöd volt.

A kísérlete, hogy felvidítson, megmosolyogtatott. – Nagy volt a kísértés, hogy elmondjam neki, hogy szerettem őt, hogy hónapok óta szerettem, mielőtt valaki másnak adva ki magam beosontam a hálószobájába. De beértem azzal, hogy a számat hozzáérintettem az övéhez, és azt mormoltam: – Élek vele. Köszönöm.

Épp ugyanolyan lágyan csókolt vissza, mielőtt elhúzódik. – Gyerünk, hazaviszlek!

Követtem őt kifelé a hálószobából, és megcsapja az orromat valami nagyon-nagyon jó illat, ami a konyha irányából jön. – Ó, Istenem! – szorítottam meg a karját.

– Mi ez az illat?

Visszakacsintott rám. – Szombat reggel Zwinn-nel. Gyere és nézd meg!

Miután a konyha bejáratához húzott, megállt mögöttem és az egyik karját a vállamra helyezte. – Minden héten együtt sütnek palacsintát és bacont. Ez valahogy olyan aranyos.

Aranyos? Kibaszottul imádni való volt. Quinn és Zoey háttal álltak nekünk a serpenyőnél, az egyikük a tésztát öntötte, a másik feldobta a palacsintát.

Csendesen beszélgettek, és a fejük bizalmasan közel volt egymáshoz.

Néhány másodpercenként megérintették egymást.

Láttam, hogy ötven év múlva még mindig ezt a nagyon helyes dolgot csinálják, együtt főznek és csak... mindaddig élvezik az átlagos dolgokat, amíg együtt csinálják.

– Ez olyan, mint egy drága üdvözlőlap – suttogtam Orennek. – Azt hiszem, sírni fogok.

Felkacagott és átadott nekem egy képzeletbeli papírzsebkendőt. Úgy tettem, mintha elfogadnám és megtöröltem az arcom. – Köszönöm.

Ekkor Zoey megfordult. – Ó! – felpattant, és Quinn felpillantott. – Caroline! Még itt vagy.

– Bealudtunk – vallottam be, bár egyikünk sem említette tegnap este, hogy hazavisz. Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy reggelig nem megyek sehova.

– Mivel már ilyen késő van, miért nem maradsz reggelire? Mindig sokat csinálunk.

Felpillantottam Orenre, és ő válaszolt helyettem, ahogy belépett a konyhába. – Persze. Muszáj megértenie, miért nem vagyok hajlandó hagyni, hogy bármelyikőtök elköltözzön innen.

Zoey egy zavarodott pillantással ráncolta a homlokát. – O... ké.

Tehát Zwinn-nel reggeliztünk, és ez kellemes volt. Oren elsütötte a szokásos felnőtt vicceit, és Zoey tájékoztatott az életében történt változásokról, mivel az utóbbi időben alig találkoztunk.

– A biológiai apám még mindig azt kéri, hogy látogassam meg Kaliforniában, ahol a nyarat tölti. De... nem tudom.

– Azt mondom, bassza meg – szólalt meg Oren tele szájjal. – Az a seggfej nem tett semmit, hogy megállítsa, pedig tudott arról a bántalmazó szemétládáról. Semmivel nem tartozol ennek a fasznak.

Felpillantottam Quinnre, aki csendben maradt. Olyan érzésem volt, hogy valószínűleg egyetértett Orennel, ám bármilyen döntésében támogatni fogja Zoey-t.

– Nem tudom – mormoltam elgondolkodva. – Ha valaha lehetőségem lenne találkozni a spermadonorommal, meg akarnám tenni, ha csak a kíváncsiság kedvéért is. Kideríteni, honnan örököltem az állam, a szemeim és a makacs személyiségem.

– Megmondom neked, honnan örökölted a makacs személyiségedet. – Oren felállt és nem csak a saját tányérját szedte össze és pakolta el, de az enyémet is. – Ez mind a bátyádtól származik.

Figyeltem, ahogy berakja őket a mosogatógépbe. Nem csak az nyűgözött le, hogy gondoskodott a tányéromról, de tetszett, hogy emlékeztetett arra, hogy nem kell tudnom, milyen messzire nyúltak vissza a gyökereim; tudtam, hogy honnan jöttem és ki volt az igazi családom. Noel. Nem számít mennyire megbántottak a tegnapi meggondolatlan szavai, szerettem a nagy testvérem és ő is szeretett engem.

Haza kellett mennem, hogy beszéljek vele.

Miután Oren végzett, az egyik kezét a combomra tette és felém fordult. – Készen állsz a visszatérésre?

Zoey megszólalt, mielőtt válaszolhattam volna. – Ó, hazavihetlek, ha akarod.

Oren arca rögtön morcos lett. Tetszett, hogy ő akart hazavinni. De aztán legyőzötten felsóhajtott, és azt morogta: – Igen. Valószínűleg az lenne a legjobb.

Tehát végül Zoey vitt haza, de csak miután Oren kirángatott a folyosóra egy búcsúcsókra. – Ha Gam lecsesz, amiért egész éjszaka kimaradtál, hívj fel!

Felvigyorogtam rá és az ujjaimat végigcsúsztattam a szexi tarkóján. – És mit csinálsz, ha megteszi?

Megvonta a vállát, visszavigyorgott rám és az enyémhez dörzsölte az orrát. – Átmegyek és beavatkozom, elhívom, hogy lógjon velem vagy valami, így nem tud téged letolni.

– Ez édes – felemeltem a számat az övéhez, de nem csókoltam meg. – Olyan édes vagy.

– Ó, igen? Milyen édes?

– Elég édes, hogy talán újra látni akarjalak.

– Jobb is, te nő! – Hogy alátámassza az állítását, erősen és hosszan csókolt.

Zoey-nak végül meg kellett köszörülnie a torkát, hogy szétválasszon minket. Ennek ellenére Orennek még egy pillanatra meg kellett simogatnia a fenekemet és befészkelte magát a nyakamba, mielőtt visszalépett és hagyott elmenni.

Egész úton hazafelé nem tudtam abbahagyni a vigyorgást.

– Még mindig mosolyogsz – mondta Zoey, a kocsiján keresztül rám pillantva.

Sóhajtva bólintottam. – Csak nem tudom abbahagyni.

– Boldoggá tesz téged.

Kissé morcosan tekintettem rá. – Nos, igen. Azt hitted, elszomorít majd?

– Nem, de azt hittem, ti... nem tudom, többet vitatkoztok, azt hiszem.

Megvontam a vállam és átgondoltam. – Mi szoktunk... bizonyos fokig. De úgy tűnik, épp olyan gyorsan megoldjuk. Ellenkezni vele, olyan... mint az előjáték.

Zoey-ból kirobbant a nevetés. – Oké, ez több mint, amit tudni akartam, de még mindig örülök nektek. Remélem, hogy minden rendben lesz.

– Ahogy én is – áthajoltam, és nyomtam egy gyors puszit az arcára, ahogy beállt a kocsifeljáróra. – Köszönöm, hogy te vagy a valaha volt legjobb barát.

– Csak vigyázz magadra – figyelmeztetett, ahogy kinyitottam az ajtót. – És hívj, ha Noel dühös lesz. Majd megmondom neki, hogy a kanapénkon aludtál.

Rosszul éreztem magam, hogy már neki is hazudnia kellett, ahogy nekem, ezért dobtam neki egy puszit, miután kiszálltam az autóból. Aztán odaszaladtam a hátsó ajtóhoz, arra gondolva, hogy kevésbé valószínű, hogy beleszaladok valakibe a konyhában, mint a nappaliban.

De Noel a konyhaasztalnál ült, a laptopja előtte volt és azon olvasott valamit. Ahogy kinyitottam az ajtót, felnézett. Mikor találkozott a pillantásunk, kővé dermedtem.

– Itthon vagy – ez volt minden, amit mondott.

Elindultam befelé és csendben becsuktam magam után az ajtót.

– Aha – feleltem a nyilvánvalót.

– Egy tucat üzenetet hagytam neked.

– És én válaszoltam neked.

– Csak azt írtad, ’Jól vagyok’.

Megvontam a vállam és elkaptam a tekintetem. – Nos... jól voltam.

– Nem, nem voltál – összefűzte a kezeit, könyökét az asztalra tette és tovább figyelt engem. Az a tény, hogy nem kiabált, egy kis csoda volt, de mégis... nem igazán akartam még beszélni vele. Időre volt szükségem, hogy összeszedjem a mondandóm.

– Hol voltál? – kérdezte.

Felhorkantam és megráztam a fejem. Mikor az ajtó felé indultam, hogy kimenjek a konyhából, felugrott a székből és elállta az utam.

– Caroline, sajnálom.

Hirtelen megálltam és felbámultam rá tátott szájjal, mert egyáltalán nem számítottam bocsánatkérésre.

Kifújta a levegőt és az egyik kezével a hajába túrt. – Aspen azt mondta, ne kérdezzem meg, hol voltál egész éjjel és bassza meg! Most meg ez az első dolog, amit kérdezek. Amit igazán tudni akarok, az az, hogy jól vagy?

Ez most teljesen váratlan volt. – Mi? – meg kellett kérdeznem, mert biztos voltam benne, hogy rosszul hallottam.

Elpirult. – Tegnap este teljesen kijöttem a sodromból. És én... tudod, hogy soha nem akartalak bántani téged, ugye?

Kifújtam a levegőt, mert rájöttem, hogy az orvosom meglátogatásáról beszélt.

Orennek sikerült elérnie, hogy egy időre megfeledkezzem róla. Még Zoey-nak is elfelejtettem elmondani.

Felemelve az állam az aggódó kék szemébe pillantottam, ugyanolyan színű, mint az enyém. – Nem bántottál meg, Noel. Én bántottam magam. Ezt én tettem magammal.

Mikor megremegett az állam, azt motyogta az orra alatt – A fenébe! – majd magához rántott és szorosan megölelt. – De nem kellett volna egy tapintatlan baromnak lennem ezzel kapcsolatban, és én... én olyan átkozottul sajnálom, kölyök. Még elképzelni sem tudom, hogy min mész keresztül.

Nos, a nem gondolni rá működött a legjobban eddig. De most, hogy Noel megint erről beszélt, szúrt a szemem. – Csak azt kívánom... – fojtottam el. – Bárcsak sok mindent másképp tettem volna. Bárcsak...

– Tudom – lassan megsimogatta a hajam. – Szar alaknak érzem magam, mert nem voltam ott neked, mikor mindezen keresztülmentél. Ha csak ott lettem volna, ha nem éreztettem volna veled, hogy nem fordulhatsz hozzám segítségért...

– Nem tettél semmi rosszat – kezdtem, de ő elhallgattatott.

– De igen, megtettem. Az én kötelességem volt megvédeni téged és gondoskodni rólad. Ehelyett ordítottam veled, amikor elmondtad, hogy terhes vagy. Én...

– Noel, nem vállalhatsz magadra mindent, amit rosszul tettem. Meghoztam a saját döntéseimet és együtt kellett vele élnem. Muszáj volt... – elfulladt a hangom. – Tudod, megérdemlem ezt. Megöltem az első babámat, még azt is megakadályoztam, hogy elkezdődjön az élete, először lélegezzen, nem érdemlek új esélyt...

– Vigyázz, ne mondd ezt! Ne... – megragadta a karom és mélyen a szemembe nézett. – Egy ijedt, tizenhét éves lány voltál, aki egyedül volt és senki sem volt melletted, hogy fogja a kezed. És már elmondtad nekem. Ez azt jelentette, hogy kész voltál rá és akartad azt a babát. Nem hiszem, hogy valaha elgondolkodtál volna az abortuszon. Szerintem a kis köcsög anyja és apja elkapott téged, és belekényszerített. Egy kibaszott köteg pénzt toltak az arcodba és...

– Ez nem a pénzről szólt. Nem a pénzért tettem. – Noel bólintott, hogy hisz nekem, így hozzátettem: – Megfenyegettek. Azt mondták, bántani fognak téged, Coltont és Brandtet is. Olyan jó voltál a futballban, úton a profik felé. És Colton és Brandt... Miért kellett volna neked vagy nekik fizetniük valami ostobaságért, amit én tettem?

Felhorkant és megrázta a fejét. – És pontosan, hogy a pokolba gondolták, hogy bántani fognak minket?

Megvontam a vállam. – Nem mondták konkrétan, de gazdagok és befolyásosak voltak. Tudtam, hogy megtehetnék, ha azt akarnák.

– Rohadékok – sziszegte.

Bólintottam – Igen. Azok voltak, de attól még nem kellett volna... – mikor elakadt a hangom, Noel megcsókolta a homlokom.

– Vége van és elmúlt – biztosított engem. – Tudom, hogy jó ideig kísért majd téged, de azt akarom, hogy tudd, itt vagyok, mindig támogatni foglak téged... bármi is történjék.

Bólintottam és nagyot nyeltem. – Köszönöm – suttogtam. De most egy szardarabnak éreztem magam. Azt hiszem, jobban szerettem volna, ha csak üvöltött volna velem. A kedves Noel tudta, hogyan ébresszen bűntudatot, pedig még csak meg sem próbálta.

Megöleltem, mert a szemébe sem tudtam nézni, tudva, hogy mennyi mindent titkoltam előle, tudva, hogy még mindig nem fog támogatni engem, ha megtudja, hol töltöttem az éjszakát.

– Nos – kezdtem. – Tanulnom kell a vizsgáimra, szóval...

– Ó, mielőtt elmész – felkapott egy papírfecnit az asztalról. – Tad hívott.

Megálltam és visszafordultam, elkapva tőle a lapot. – Igen? Ó, hála Istennek! – aztán elgondolkodva ráncoltam a homlokom, azon tűnődve, miért a vezetékes telefonon hívott. – Hmm. A mobilszámom helyett a vezetékeset kellett megadnom neki.

Noel felvonta a szemöldökét. – Vele voltál tegnap este?

A kérdéstől botladozva megálltam. – Mi? Jó Isten, nem! – rosszallóan ráncoltam az orrom. – A filmes osztályomba jár. A vizsgánk egy csoportos feladat, és nekem kellett a csoportvezetőnek lennem. Ő gondoskodott a hanghatásokról, és aggódni kezdtem, hogy inkább nekem kellene megcsinálnom őket.

Már át kellett vennem Blaze munkáját és megírni a párbeszédet egy rövid komédiának, ami a filmünkhöz kellett. Még mindig dühös volt rám, hogy a Tiltottnál vesztesnek hívtam, de összezavarta a gondolataimat, hogy miért vágta maga alatt a fát, és még csak részt se vett a csoportos feladatban. Nem csak a professzor osztályozott minket, de mindannyiunknak jelentést kellett készítenünk a csoport többi tagjáról. Senki nem akart jó jegyet adni neki.

– Tehát nem ez a Tad srác az, akivel... – mikor Noelre pillantottam és felvontam a szemöldököm, abbahagyta és megköszörülte a torkát. – Csak az van, hogy az utóbbi időben sokkal többet vagy távol. Arra gondoltam, hogy talán te... találkozgatsz valakivel.

– Ó, azt gondoltad, ugye?

– Ha igen – folytatta a csikorgó fogain keresztül hangsúlyozva –, akkor meg akarom ismerni.

Nyilvánvaló volt, hogy Aspen elkapta és nyomatékosan tanácsolta neki, hogy mit kellene, és mit nem kellene mondania nekem. Valahogy vicces volt látni, ahogy habozott és nem bökte ki, amit tudom, hogy mondani akart, de ettől csak még rosszabbul éreztem magam, mert ő ilyen figyelmes volt.

Mégis. – Ha találkoztam volna valakivel – mosolyogtam, és megpaskoltam az arcát –, jó hosszú ideig várnék, mielőtt hagyom, hogy szegény srác találkozzon veled.

Felhorkant. – Igen, valószínűleg addig, amíg összeházasodtok és terhes vagy a második...

Mikor az arcom elsápadt, rájött, mit mondott. Fogcsikorgatva lehunyta a szemét és csendesen káromkodott. – Fenébe, Caroline. Sajnálom. Elfelejtettem.

– Rendben van. – De őszintén szólva fájt. Pokolian fájt. – Azt hiszem, ez az egész eltart majd egy darabig, amíg mindehhez hozzászokunk. – Csak minden másra – az iskolára, a családomra, Orenre – kell koncentrálnom, és túl tudom élni ezt.

Úgy tűnt, Noel nem hitt a megbocsátásomban, ezért szorosan megöleltem őt.

– Meg fogjuk ezt oldani – mondta nekem –, így vagy úgy, de megoldjuk.

1 megjegyzés: