34.-35. Fejezet

 

34. FEJEZET

 

Ten

Fordította: Lilith

 

Tovább telt a hét. Továbbra is minden este láttam Caroline-t, amikor csak tudtam, csakhogy nem zavartattuk magunkat, hogy bármit is rejtegessünk. Most már beálltam a kocsibeállójára, hogy felvegyem, és valóban elmentünk, hogy megnézzünk egy filmet a moziban, majd következő este étterembe mentünk.

Nem láttam, nem is beszéltem Gamble-lel, és Caroline is alig említette őt. Minden nap megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, ő viszont csak elmosolyodott és azt mondta: – Rendben van. Ne aggódj. Észhez fog térni és túlteszi magát rajta. Mindig így tesz.

Én nem voltam ebben olyan biztos, de annyiban hagytam a dolgot.

Azonban nem én voltam az egyedüli, aki aggódott. Pick berángatott az irodájába, mikor legközelebb dolgoztam.

– Ugye tudod, mekkora szívás, hogy egyszerre vagyok a főnököd és a barátod? Rá leszek kényszerítve, hogy válasszak közted vagy Gamble oldala közt?

Megráztam a fejem. – Nem, Gamble-nek igaza volt. Nem kellett volna eltitkolnom előle. Minden joga megvan arra, hogy dühös legyen rám.

Felhúzta a szemöldökét. – Úgy veszem észre, hogy azt mondod, nem kellett volna eltitkolnod előle, és nem azt, hogy nem kellett volna hozzányúlnod a húgához.

– Távol maradni tőle nem volt opció.

Talán sosem kellett volna hozzáérnem, de már túl késő volt ahhoz, és egy percet sem bántam abból, ami köztünk történt.

– Bassza meg – morogta Pick, ingerültségében keresztülfuttatta a kezét a haján. – Tehát gondolom, még mindig több mint dühös rád, és sok feszültség lesz, mikor együtt dolgoztok.

Bólintottam. – Igen, valószínűleg.

– Csodás – morogta egy újabb ingerült sóhajjal. – Oké, rendben. Megpróbálom újraírni a beosztásokat, hogy amennyire csak lehet, elkerüljem ennek a bekövetkezését. De mindig is lesznek csütörtök esték.

– Tudom. – Épp le akartam rázni, mikor belém hasított egy új gondolat. – Várj! Olyan vagy, mint minden nő személyes védelmezője. Te miért nem fenyegetsz meg, hogy tartsam magam távol Caroline-tól ugyanúgy, mint Gamble?

– Mert észrevettem, hogy milyen sokat változtál az utóbbi időben. Hűséges vagy hozzá. Ő pedig boldogabb, mint amilyennek korábban valaha is láttam. Szerintem mindketten jót tesztek egymásnak.

Felhorkantam. – Nem említenéd meg ezt Gamble-nek is? Nyilvánvalóan egyik dolgot sem szúrta ki, mint te.

Pick elmosolyodott és megpaskolta a karomat. – Csak adj neki időt.

Istenem, gyűlöltem az időt. Bár tovább telt, és eljött a csütörtök, mielőtt készen álltam volna rá. Elkezdődött a Hölgyek Éjszakája a Tiltottban, és Gamble a bárban dolgozott Lowe-val, mint ahogy általában.

Nagyrészt elkerültük egymást. Lowe-hoz vittem a rendeléseim, és teljesen jól mentek a dolgok… egy ideig.

Egy ponton láttam Gamble-t valami hiányos öltözetű csajjal beszélni. Felém intett, és a csaj idenézett, de addig nem törődtem vele különösebben, míg Gamble nem utasított arra, hogy menjek hátra és hozzak még egy rekesz Heinekent. Még mindig nem esett le, míg hátra nem értem a raktárba, sarokba szorítva a fal melletti utolsó polcsornál, felemelt karokkal, hogy lehúzzam a szükséges rekeszt, mikor körülölelte a derekamat egy pár női kéz.

És végül ekkor jöttem rá. Hátraküldött valami ribancot, hogy csőbe húzzon valamiféle kompromittáló helyzetben.

Az egy évvel ezelőtti Ten benne lett volna. A pokolba is, talán még a három hónappal ezelőtti Ten is áldozatul esett volna neki. De az a Ten azonban, aki felfedezte álmai nőjét, aki titokban besurrant a szobájába, hogy vele lehessen, semmit sem akart kezdeni ezzel az olcsó utánzattal.

Elhúzódva feltartottam a kezeim és kiszabadultam a fogásából. – Mi a franc?

 

 

Caroline

Tudnom kellett volna abban a pillanatban, hogy Noel valami borzasztó dologra készül, mikor a Tiltott bárjához közeledtem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy ő és Oren még nem ölték meg egymást.

Egy gonosz kis vigyort küldött felém.

– A pasidat keresed? Hátrament a raktárba. – Mikor állával a hátsó folyosó felé bökött arra bátorítva, hogy menjek arra, tudtam, hogy találni fogok valamit, amit nem akartam volna, valamit Orennel kapcsolatban, aminek meg kellene változtatnia a véleményemet róla.

Mondtam magamnak, hogy ne menjek, de a fenébe is, tudnom kellett.

Már akkor meghallottam a hangját, amikor kinyitottam a raktár ajtaját. – Követtél engem ide hátra? Ez rohadt gáz. Még csak nem is ismerlek. És soha ne érj hozzám így még egyszer.

– De az a csapos ott elöl azt mondta, hogy figyeltél engem, és rólam beszéltél egész este. Azt mondta, kifizetődő, ha követlek téged ide hátra.

– Óh, ő mondta, mi? Hát, kibaszottul tévedett. Van barátnőm, és sosem láttalak még téged ezelőtt, csak most. Szóval sajnálom, hogy csalódnod kell, de le kell lépned. Azonnal.

Az Orenre nyomuló nő kinyúlt, hogy megsimogassa a mellkasát. – Teljesen biztos vagy benne, édes? Úgy értem, már itt vagyunk hátul… teljesen egyedül. Én viszont sehol sem látom a barátnődet.

– Akkor esetleg jobban tennéd, ha megfordulnál, te kurva, mert pont itt vagyok mögötted. Vedd le róla a kezed!

Oren szemei elkerekedtek, és tulajdonképpen lecsapta a ribanc ujjait a mellkasáról.

– Caroline! – zihálta kétségbeesetten, elnyomakodva a csaj mellett, hogy a soron végigsietve elérhessen.

Nem voltam mérges rá, de túl dühös voltam bármiféle ölelkezéshez. Szóval hátrahúzódtam és felemeltem a kezeim, hogy visszatartsam.

– Bocsáss meg egy percre – szólaltam meg fogcsikorgatva –, míg megyek és megölöm a bátyámat.

– Várj! – szólt utánam, de már elkezdtem tombolni.

Noel önelégültnek és felfuvalkodottnak tűnt, mikor meglátta a gyilkos arckifejezésemet, ahogy a bár felé törtettem. A szemétláda valójában azt hitte, Orenre vagyok ennyire dühös.

– Kaptál egy szép kis műsort? – kérdezte.

– Igen, kaptam. – Felmásztam egy bárszékre, hogy át tudjak nyúlni a bárpulton, majd arcon csaptam, olyan erősen, ahogy csak tudtam.

Hátracsapódott a feje, és azonnal felemelte a kezét, hogy megfogja az arcát. Döbbenettől kerekre nyílt szemekkel üvöltött: – Mi a franc?

Pontosan a szeme közé mutattam fenyegetően. – Legközelebb, mikor beküldesz valakit, hogy elcsábítsa tőlem a pasimat, valószínűleg jobb ribancot kellene keresned, aki tényleg felkelti az érdeklődését, mert bocs, nem harapott rá a csalidra.

Sarkon fordulok, csakhogy meglátom Orent, ahogy felém siet a folyosóról, a szemeiben aggodalom ég. Megragadtam az arcát, magamhoz rántottam, és megcsókoltam olyan keményen, ahogyan csak tudtam. Bódultnak látszott, mikor elhúzódtam. Visszapillantva a bárra a bátyámhoz szóltam: – És emiatt, te seggfej, csak még jobban beleszerettem ebbe a férfiba.

Elindultam a bártól, de Oren elkapta a kezem, és visszahúzott magához. – Mit csinálsz? Hová mész?

Megérintettem az arcát, imádtam az aggodalmat a szemében. – Nem rád vagyok mérges.

Megcsóválta a fejét. – De mérges vagy. Nem akarom, hogy vezess, míg ideges vagy. Kocsival jöttél ide, ugye?

– Kölcsönvettem Aspen kocsiját. Kételkedtem abban, hogy Quinn hagyná Zoey-nak, hogy ismét visszajöjjön a bárba, amíg a baba meg nem születik, így ki kellett csempésznem Aspen kulcsait a konyhából.

– Ne vezess dühösen. – Homlokát az enyémhez nyomta. – Rossz érzésem van.

– Rendben leszek. – Felemeltem a fejem, hogy könnyeden megcsókoljam az ajkait, mosolyogtam, képtelen voltam olyan dühös maradni, mint amilyennek akartam. – Ígérem.

Nem látszott túl biztosnak az ígéretem felől, de visszacsókolt. – Írj, mikor hazaérsz.

– Úgy lesz. Most menj vissza dolgozni. Később találkozunk.

Mikor megpróbáltam elhúzódni, először nem engedett el, majd viszont ezt tátogta: – Szeretlek! – és végül elengedte az ujjaimat.

A kedvéért egész hazáig visszafojtottam az érzéseimet, jobban figyeltem az útra, mint ahogy normál esetben tenném, csak azért, hogy betarthassam az ígéretemet. De azonnal szabadjára engedtem azokat, ahogy felhajtottam Aspen kocsibejárójára.

Még mindig a haragom hajtott, ahogy beviharzottam a hátsó ajtón keresztül az áruló bátyám házába. Aspen a konyhaasztalnál volt Coltonnal és Brandt-tel, valami olyasmit építettek, ami úgy nézett ki, mint egy minivulkán, piros, habos cucc folydogált az oldalaira. A srácok ujjongtak, és Aspen is éppúgy figyelte a kísérletüket, mint ők, míg fel nem pillantott és meglátta az arcomat.

Azonnal lehervadt a mosolya és felugrott a székéből. – Jól vagy? Mi történt? Te és Ten…

– Oren és én jól vagyunk! – kiabáltam, rábámulva. – Hogy hihette bárki is, hogy olyat tenne, amivel bántana engem? Ő a legcsodálatosabb férfi, akivel csak együtt voltam. Senki sem törődik vele, hogy ő tényleg boldoggá tesz? Hogy egy év után először várok minden egyes új napot, vagy hogy meg tudtam bocsátani magamnak azokat a dolgokat, amiket műveltem? Ő meggyógyított engem. Sosem bántott.

Elviharzottam mellette, meg az idegsokkosnak tűnő öccseim mellett, a szobámba siettem, és rögtön letérdeltem a padlóra, hogy előrántsam a bőröndömet az ágy alól. Amint felnyitottam, kirántottam a komódom legfelső fiókját. Mikor visszafordultam a bőröndhöz egy halom melltartóval és bugyival a kezemben, megláttam Aspent az ajtóban, rémültnek tűnt.

– Én… én… – Szavakból kifogyva pislogott rám, és elkezdte tördelni a kezeit a derekánál. – Sajnálom, Caroline. Csak olyan feldúltnak tűntél. Nem akartam automatikusan azt feltételezni, hogy Ten hibája. – Az ágyam végéhez lépett, és a sietős szedelőzködésem felé intett. – Mi folyik itt pontosan?

Sziszegve kiengedtem egy levegőt, erélyesen lenyugtatva magam. A sógornőmre való kitörés semmit sem fog megoldani. Nem az ő hibája volt, hogy a bátyám egész este egy abszolút seggfej volt.

– El kell mennem – szólaltam meg. – Egy perccel sem tudok tovább itt maradni a faszfej férjeddel. Ő csak… Ő… – Megborzongtam, és megremegett az alsó ajkam. Keményen beleharaptam, mielőtt könnyekben törnék ki amiatt, ahogy elárult engem.

– Ó, nagyszerű – motyogta Aspen, végigsimítva a homlokán. – Aggódtam amiatt, hogy elkövet valami rút és oktalan dolgot. Mindig valami csúnyát és oktalant művel, amikor csak fél és feldúlt.

– Fél? – köptem ki a szót nevetve. – Mitől kellene neki félnie?

Felnézett rám, szemei aggodalomban úsztak. – Szerintem attól fél, hogy a legjobb barátját, és egyúttal a húgát is elveszíti a helyzet miatt.

– Aha, hát… épp most veszítette el a húgát.

Aspen szemei tele voltak gyötrelemmel. – Valószínűleg nem akarom tudni, hogy mit tett, ugye? Rendben. Hadd segítsek neked pakolni. Utána elviszlek, ahová csak menned kell.

 

 

Ten

Vége lett a műszaknak, a klub kiürítve, és csak mi, srácok maradtunk, hogy kitakarítsuk a helyet. Olyan sokáig próbáltam visszatartani a nyelvemet, ameddig csak tudtam, de számomra a „sokáig” kábé tíz percet jelentett. Biztos, hogy a klubban mindenki érezte a feszültségünket, mert nem hangzott el sok beszélgetés vagy ugratás, miközben elvégeztük a kötelességeinket. Épp a bárnál lévő székeket törölgettem le, mikor Noel elkezdte letakarítani a mögötte lévő pultot. Egymással szemben álltunk, köztünk volt a bár, és ugyanabba az irányba dolgoztunk, bár elkerültük a szemkontaktust, mikor szertefoszlott a türelmem.

Rácsapva a törlőrongyot a bárpult tetejére, ránéztem és kirobbantam. – Tudod, még ha az elcseszett terved működött is volna ma este, a húgod lett volna az az ember, aki a leginkább sérült volna. Eszedbe jutott ez egyáltalán, te faszfej? Az egyetlen kishúgod. Ó, de ne aggódj; ha az a volt a célod, szerintem így is működött. Habár nem én voltam az, aki a pusztulását okozta, az te voltál. Még csak el sem tudom hinni, hogy te… – A fejemet ráztam, ahogy cserben hagytak a szavak, mert olyan sok haragtól remegtem, csak át akartam ugrani a pultot és el akartam kezdeni püfölni a kibaszott arcát.

Amit Caroline-nal tett, azt teljességgel elfogadhatatlan.

Túlságosan közel voltam a határhoz, amíg bízom magamban, Lowe-ra pillantottam, aki abbahagyta, amit csinált, hogy nyíltan minket figyeljen. – Lelépek.

Bólintott, és elbocsátó gesztussal intett a kezével, elengedve engem. Esküszöm, láttam valamiféle büszkeséget felcsillanni a tekintetében, ahogy elküldött egy árnyalatnyi mosollyal.

Még csak Gamble irányába se nézve megfordultam, és kisétáltam a klubból.

Mikor az ágyamban találtam a feleségem összekucorodva, gyorsan álomba zuhanva, bőröndje az ágytámlához támasztva, egyáltalán nem voltam meglepve.

Lágyan mosolyogva bokszerre vetkőztem, és bemásztam mellé.

Arra ébredtem másnap reggel, hogy az ágyam vége lesüpped, mintha valaki leülne a lábam mellé. A karjaimban megmozdult Caroline, és felkúszott az illata a hajából, megtöltve az orromat, míg merevedésem nem lett. Karjaimmal már körülöleltem, mialatt egymáshoz simultunk, a fenekét az ölembe nyomta, a háta meg a mellkasomnak feszült.

Egy olyan valakiként, aki szerette a szabad teret éjszaka, majd eldobtam az agyam attól a ténytől, hogy annyira élveztem együtt aludni vele, hogy ténylegesen ennyire közel akartam tudni magamhoz. De a pokolba is, fogalmam sem volt, hogy ha épp itt van mellettem, az ennyire jó érzés lesz. Előretoltam a csípőmet, és ösztönösen addig dörzsöltem a kemény farkamat a bokszer alsón keresztül, míg meg nem találtam a feneke közti hasítékot.

Kiengedett egy nagy sóhajt, és előrehajoltam, hogy beletemessem az arcomat a tarkójába, kiélvezve ennek a pillanatnak minden egyes másodpercét… míg valaki meg nem köszörülte a torkát az ágyam végében.

Majd kiugorva a bőrömből felültem, azonnal felhúzva a takarókat, hogy betakarjam a nőmet. Már eleve is be voltunk takarózva a mellkasunk tetejéig. Azonban tudtam, hogy csak egy cuki, kis fiúalsó és egy kombiné felső van rajta. Még csak azt sem akartam, hogy a krémszínű vállát meglássa valaki más.

Mikor kiszúrtam Noelt a lábamnál ülve, hátrahőköltem. – Jézusom! Mi a fasz van, ember?

Háttal ült nekünk, kezeit lazán összefonva az ölében, mintha csak arra készült volna, hogy itt lógjon és megvárja, hogy felébredjünk.

– Beszélnem kell a húgommal – szólalt meg, hangja érdes volt a sajnálattól és bűnbánattól.

Morogva felsóhajtottam és visszaejtettem a fejemet a párnámra. – Máris, ebben a pillanatban? – Elfordítva a fejemet láttam, hogy még alig volt reggel hét.

Bassza meg, Gamble tényleg megőrült.

– Tudod, még mindig elég bizarr belegondolni, hogy ti ketten… – Közénk intett a válla felett. – De ténylegesen látni a saját szemeimmel még furcsább. Én nem… – Megrázta a fejét, és ismét félrenézett. – Még most sem egyezek bele, és teljesen biztos vagyok abban, hogy végül össze fogod törni a szívét.

Csak felhorkantam, és megráztam a fejem. – Aha, hát… a múlt éjszaka után feladtam, hogy bármit is adjak a véleményedre.

Noel behunyta a szemeit és a fogait csikorgatta. – Múlt éjjel… – kezdte, csakhogy hátrafordult és kinyitotta a szemeit, hogy felém küldjön egy őszinte tekintetet. – Múlt éjjel tévedtem. Ezt tudom.

Nem fogok megbocsátani neki, mivel még azzal sem foglalkozott, hogy azt mondja: sajnálom, bár már eljutott odáig, hogy beismerje, elkúrta. Senki sem baszakodott a csajommal úgy, ahogy ő, és ért volna el bármiféle megbocsátást baszott sok hason csúszás és bocsánatkérés nélkül… és talán egymillió dolcsi nélkül.

Azonban folytatta:– Sajnálom, Caroline. És nem csak azért mondom ezt, mert múlt éjjel átéltem a házasságom legrosszabb veszekedését a feleségemmel, aki buzgón közölt velem mindent, amit rosszul tettem az utóbbi időben. Tényleg szégyenkezem amiatt, amit tettem. Átgondolatlan és nagyon… Tenszerű volt.

Caroline-ra pillantottam, a szemei nyitva voltak, tele könnyel.

Gam a valaha létezett legszánalmasabb tekintetet küldte felé. – Nem akarom, hogy elköltözz, csak mert elkúrtam. Az az otthonod, és az otthonod is marad. Sosem… francba. – Lenézett a kezeire, és csendben szipogott. – Sosem mondtam neked, hogy milyen büszke vagyok rád, amiért oly sok mindent tettél a srácokért, mialatt oda voltam. És sosem mondtam el neked, hogy egyszer sem hibáztattalak azért, amiért olyan rosszra fordultak a dolgok. Nem tudom, hogy bárki is – magamat is beleértve – olyan sokáig össze tudta volna tartani a dolgokat, mint te. És sosem vesztettem el benned semmiféle hitet. Te egy erős, bátor, fiatal nő vagy, akire büszke vagyok, hogy a húgomnak mondhatok. Ugyanúgy szeretni foglak, nem számít, mi történik.

Caroline rám nézett, én pedig támogatóan mosolyogtam rá, mielőtt megfogtam a kezét és megszorítottam.

– És Ten – folytatta Gamble. Következőnek Caroline szorította meg az én ujjaimat, mintha azt várta volna, hogy Gam nekem is előad egy ilyesféle beszédet. A pokolba is, szerintem még én is vártam.

De ezt mondta: – Egy hátba támadó szemétláda vagy. Folytatom a munkát melletted, mert kell, de ettől eltekintve csak maradj távol tőlem. Többé már nem akarok a barátod lenni. Semmit sem akarod veled együtt csinálni. És nevetni fogok, meg megünneplem a napot, amikor Caroline végül úgy dönt, hogy dobja a semmirekellő seggedet.

– Noel! – fakadt ki Carol döbbenten.

Gam rápillantott, a szemei kemények voltak. – Sajnálom, tudom, hogy nem tilthatom meg, hogy lásd őt, de nem fogok úgy tenni, mintha tetszene a dolog. Hazajössz vagy nem?

Caroline körülölelte a karomat. – Itthon vagyok – mondta egyszerűen.

A tekintet, amit Gamble lőtt felém, azt súgta, biztos, hogy ez volt az eddigi legsúlyosabb árulás, mintha épp most raboltam volna el tőle a húgát.

Majd bólintott egyet, megköszörülte a torkát és felállt. Miután egyetlen szó nélkül távozott, ránéztem a csendes és sápadt Caroline-ra. Én sem éreztem magam sziklaszilárdan. Nem minden napos dolog volt a barátom elvesztése.

– Jól vagy? – kérdeztem.

Kibukott belőle egy rövid, reszketeg nevetés. – Te?

Bólintottam. – Egyetlen dolgot sem bánok. Itt vagy nekem, és ez több, mint amit megérdemlek. Ez minden, amit akarok. – Kezembe vettem az ujjait és megcsókoltam az ujjperceit. – Most már mihez akarsz kezdeni az életünk hátralévő részével?

35. FEJEZET

Ten

 

Fordította: Freya

 

Caroline és én elkezdtünk új helyet keresni magunknak. Szöszinek volt egy kis reggeli rosszulléte, de nem ijedt meg. Mondtam neki továbbra is, hogy az orvosok csak feleslegesen fújják fel a dolgot. Teljesen normális lesz a terhessége, de örültem, hogy ő és Ham továbbra is elővigyázatosak, csakhogy biztosra menjenek.

Másik újdonság, hogy Caroline-t ráírattam az egészségbiztosításomra – megesketve Picket, hogy titokban tartja, és nem kezd a házasságunkról hablatyolni még –, és Caroline elment a szociális biztosítóhoz és az okmányirodába, hogy hivatalosan is Tenning lehessen.

Caroline Tenning.

Azon a napon, mikor megérkezett az új jogsija az új nevével, annyira izgatott volt. Rám ugrott a kanapén, és ott helyben szexeltünk. Jó dolog volt, hogy Zwinn az orvosnál volt időpontra. Elég hangosak voltunk… és meztelenek.

Szerettem vele élni, szerettem mellette felébredni minden reggel, elaludni mellette minden este és alkalmanként vele együtt zuhanyozni.

Alkalmazkodnunk kellett egymáshoz – a ruhái állandóan ott lógtak mindenhol, hosszú szőke hajszálak fojtogattak álmomban és női cuccokkal volt tele a fiókos komódom teteje, de túléltük őket és általában jól éreztük magunkat közben.

Továbbra is megjelentem minden szombat reggel a kávézóban, de Gamble sosem tűnt fel. Caroline rájött a szombati rutinomra, ahogy továbbra is várom a bátyját, hogy megbocsásson nekem és… csak megjelenjen egyik nap, így ő eljött egyik reggel és ott ült velem helyette.

Soha az életben nem vallanám ezt be neki, de hiányzik az a makacs barom Gamble nekem. Segített túljutni a tesómon, velem volt, mikor elkezdtem életem ezen szakaszát. Basszus, ő volt, aki Tennek keresztelt. Ő volt a felelős azért, akivé váltam nagyrészt, és hiányzott, hogy vele lógjak és hülyeségeket vágjunk egymás fejéhez. De nem akartam feladni semmit, ami Caroline-nal kapcsolatos, teszem hozzá.

Mikor kapott tőle egy hívást szombat este, próbáltam nem érdeklődést mutatni, de hozzám fordult, miután letette, mintha tudná, hogy mindenre részletre éheztem.

– Holnap mind a Rainly Parkba mennek – mondta. – Engem is magukkal hívtak.

Szomorúnak tűnt miatta, így rámeredtem:

– Hát, az szuper. Miért nem mosolyogsz?

Sóhajtva megpaskolta a karom, és elfordult. – Mert nem megyek.

Mikor megpróbált elhúzódni, elkaptam a derekát és visszahúztam. – Hogy érted, hogy nem mész? Menj!

Megrázta a fejét. – Nem. Ha csak nem hívnak meg téged is.

Morogni kezdtem és a szemeim forgattam. – Bébi, tudod, hogy ez nem fog megtörténni. Menj, és érezd jól magad. Már nagyon rég nem láttad azokat a zsaroló kis szarosokat. Ne aggódj miattam, csak menj.

A makacs Gamble vére miatt nem adja be a derekát. Egész hétvégén ez fogja piszkálni őt és cserébe engem is, ezért végül vasárnap reggel kirángattam az ágyból, be a zuhany alá, mondván:

– Készülj el. Mindketten megyünk.

Ezután felvidult, és tudtam, hogy valamit jól csináltam. De a hülye dráma egyből elkezdődött, ahogy odaértünk. Noel morcosan nézett rám, aztán összehúzott szemmel odapillantott, ahol Caroline kezét fogtam, ahogy felsétáltunk a házuk elé.

– Ez egy családi kiruccanás – mondta, ezzel is tisztázva, hogy nem hívtak meg.

– És én családtag vagyok – vitatkozott Caroline felemelt állal.

– Nem mondtam, hogy te nem jöhetsz – mordult rá.

Rám pillantott, és tudtam, hogy mire gondol. Azt fontolgatta, hogy rájuk dobja-e a „házasok vagyunk” bombát vagy sem, kiderítve, hogy akkor is tagadja-e, hogy családtag volnék.

Vállat vontam, hagytam, hogy ő döntse el, fel akar-e fedni bármit vagy sem.

– Mi van? – Noel észrevette a kis közjátékunkat. – Mi volt ez a pillantás? Atya ég! Mondd, hogy nem vagy terhes, kérlek!

Egy pillanatnyi kínos csenddel a kérdése után kirobbant belőlem.

– Mi a fasz, te barom? Tudod, hogy nem eshet teherbe.

Gam hirtelen behunyta a szemét és összerezzent. – Basszus. Elfelejtettem. Sajnálom.

Mikor kinyitotta a szemét, Caroline hátrébb lépett tőle egy lépést. Kissé megrázta a fejét. Aztán Aspenre és az öccseire nézett.

– Érezzétek jól magatokat, srácok. Azt hiszem, hogy most kihagyom ezt a kiruccanást.

Elfordult tőlük és tőlem is, de a seggfej bátyja utána sietett és elkapta a karjánál.

– Caroline – a hangja kétségbeesett és bűnbánó volt. Magához húzta, majd szorosan behunyta a szemét és az ajkát a hajához nyomta. – Egy idióta vagyok. Sajnálom. Annyira sajnálom. Annyira el voltam foglalva vele, hogy távol tartsalak tőle, hogy ne bánthasson, hogy én bántottalak meg helyette. Nem tudom, hogy csináljam, hogy maradjak távol. Hozzá vagyok szokva, hogy én vagyok a nagy tesód – és a helyettes szülő –, és második természetemmé vált, hogy közbelépjek és megvédjelek bármitől, amit veszélyesnek gondolok. Rohadtuk ijesztő, hogy olyanba sétálsz bele, amitől nem védhetlek meg. És nem tudom hogyan… Állandóan elrontom. De, amit biztosan tudok, hogy téged nem veszthetlek el. A része vagy ennek a családnak. Nem akarom, hogy elhagyj minket, csak mert nem tudok viselkedni. Ha… – küldött felém egy gyilkos pillantást. – Ha hozni akarsz magaddal valaki mást, rendben. De nélküled nem lenne igazi családi nap.

Caroline mély levegőt vett, aztán rám nézett.

– Oké, de Oren is jön.

Gam megadóan felemelte a kezeit. – Rendben.

– Utazhatok Tennel és Caroline-nal? – kérdezte Brandt.

– Oh, én is. Velük akarok menni. – Colton a nővére felé lépett, hogy átölelje a derekát.

Gamble egy gyűlölettel teli pillantást vetett rám, némán engem hibáztatva azért, mert ellopom az egész családját tőle. Felhúztam a szemöldököm, arra bíztatva, hogy mondjon valamit. Kinyitotta a száját, de nem jött ki hang.

Shakespeare a karjába fonta az övét.

– Úgy néz ki, az egész út egyedül a miénk.

Mikor rápillantott a nejére, és a nő visszamosolygott rá, meglágyult a tekintete. Azt hiszem a kettejüknek sikerült túllépniük a házasságuk legnagyobb vitáján. Ez szuper volt, mert örökre hálás leszek ennek a nőnek, hogy jelen van az életében. Senki sem tudta lenyugtatni annyira a szeszélyes természetét, mint Shakespeare.

– Akkor azt hiszem, ez eldőlt – jelentettem be, és összecsaptam a kezeim. – Mindenki, beszállás!

 

 

Caroline

Határozottan a buli autóban utaztam a Rainly Park felé. Alig jutottunk egy mérföldre, mikor Oren gyengéden megbökte a karomat a kézfejével.

– Bingó.

Összezavarodottan néztem rá. – Mi van?

Alig nézett rám. – Mi az? Sosem játszottál semmilyen utazós játékot, amikor kicsi voltál?

Brandt és Colton kíváncsian dőltek előre a hátsó ülésről, ahogy válaszoltam.

– A családom sosem ment hosszú autóutakra.

Együttérzés öntötte el az arcát mielőtt megrázkódott és a kezemért nyúlt, összekulcsolva az ujjainkat a könyöklőn, aztán gyors mosolyt küldött felém.

– Nos, a tesóm és én órákig játszottunk ilyet gyerekkorunkban.

Oldalt fordultam felé. – Szóval, hogy játsszák ezt a bingót?

Vállat vont. – Könnyű. Látsz egy autót, aminek csak az egyik lámpája világít és rácsapsz valakire a kocsiban, miközben azt mondod, bingó.

Pislogva vártam a játék lényegét. Végül Colton megvakarta a fejét.

– És ennyi?

Újabb kuncogás után Oren megint vállat vont. – Nem mondtam, hogy egy izgalmas, komplikált vagy tanulságos játék lenne. De ez egy vicces ok arra, hogy megüthesd a nővéred anélkül, hogy bajba kerülnél.

– Csakhogy most nappal van – jegyeztem meg szárazon. – És az esélyünk, hogy találjunk valakit, aki csak egy nappali világítással közlekedik, igazán kicsi.

Oren megvakarta a tarkóját, mielőtt azt mondta. – Egy barátom családja ugyancsak játszotta ezt a játékot, de megütögették az autó tetejét, amikor sárga autót láttak.

– Jobban szeretnék egy karba bokszolni – mondta Brandt, amikor Colton rávágta – Csináljuk piros autóval.

Egy másodperccel később, három különböző kéz támadta meg a rövid ujjú pólóban lévő karomat.

– Bingó – mondták egyszerre. – Piros autó.

– Mi a fene! – felemeltem a karom védekezésképp, elhúzódva tőlük. – Miért engem találtatok meg mind?

Oren megmozgatta a szemöldökét – A leggyengébb láncszem.

– Ó, a pokolba is. – Kiszúrtam egy piros autót, és egyszerre kaptam el Orent és Coltont. Brandt ezúttal megúszta, mert ő volt a legtávolabb. – Bingó.

És így kezdődött a háború.

Bár ez volt a leghülyébb, legidiótább játék, amit valaha játszottam, de kuncogtam mire odaértünk a parkba. A tesóim percenként ezerrel beszéltek, ahogy kiszálltunk Oren kocsijából.

Aspen és Noel megálltak a takarók kiterítése és a piknik kosarak kirakása közben. Noel mogorván nézett ránk – talán mert olyan boldogok voltunk –, és a tekintete megállapodott Orenen.

Figyelmen kívül hagyva a zsémbes tesóm, Oren odalépett Aspenhez.

– Add csak, Shakespeare. Hadd vigyem helyetted. – Miközben átvette a teli kosarat tőle, Noel pillantása még sötétebb lett.

Miután felkapott két hálózsákot, Noel Oren után sietett, szorosan követte őt.

– Hé, baromarc. Meg se próbálj rajta keresztül megpróbálva eljutni hozzám.

Oren nem is nézett vissza rá.

– Nem is álmodnék ilyenről – mondta hűvösen. Aztán hirtelen megállt, kiválasztva a piknikező helyünket, és letette a kosarat.

Noel pufogott, de ledobta a hálózsákokat. Szembe fordult Orennel.

– Nem tudom, mire akarsz kilyukadni ezzel a jófiú szerepléssel, de engem nem versz át.

Oren egy pillanatig kifejezéstelenül nézett rá.

– Hm – mondta végül. – Jó tudni.

Aztán letérdelt, és egyenként kitekerte a hálózsákokat, hogy az egész család le tudjon ülni.

A túlságosan kételkedő bátyám a karját a csípőjén tartva nézte, minden segítség nélkül. Letérdeltem, és csendesen segítettem neki. Eközben Brandt és Colton kergetni kezdték egymást a füvön, a sajátféle bingó játékukat játszva, ezúttal mókusokkal. Mikor Aspen megérkezett az utolsó Tupperware dobozzal, Noel még mindig kedvetlenül állva nézte, ahogy Oren és én kiegyengetjük a takarókat.

– Hé, köszi, srácok. – Aspen mellénk térdelt és elkezdte kipakolni a kosarat.

Végre Noel is csatlakozott hozzá, hogy segítsen neki, de a viszály, amibe belekezdett, még ott lógott a levegőben. Amennyire kétségbeesetten és határozottan szerettem volna rávenni Noelt, hogy vegye be Orent a családba, annyira naiv is voltam. Mindketten boldogtalanok voltak. Noel nem beszélt, csak szúrós tekintettel nézett Oren felé, és bár amilyen udvarias volt vele szemben Oren, látni lehetett a szokatlan csendességén és kedvességén, hogy bárhol szívesebben lenne, mint itt.

Összekényszeríteni őket hiba volt. Mire is gondoltam, egymásra erőltetve őket abban a reményben, hogy majd kibékülnek?!

Brandt és Colton beszélgettek, miközben ettünk, és Aspen csatlakozott hozzájuk. Én túl elfoglalt voltam azzal, hogy aggódva néztem a két volt legjobb barátot. Mikor Oren tekintete találkozott az enyémmel, összehúzta a szemöldökét. Közelebb hajolt.

– Mi a baj?

Megráztam a fejem. – Semmi. – De mikor elfordítottam a tekintetem, megfogta a karom és felemelte a fejem.

– Hé – mondta, a hangja tele volt őszinteséggel. – Jól vagyok. Rendben? Nincs semmi, ami miatt aggódnod kéne, bébi. Minden oké.

Végignéztem rajta. A komolyság miatt az arcán, ahogy felhúzta a szemöldökét, hogy biztosítson róla, nem szenved, még jobban szerettem… és mégis, megerősített benne, hogy az aggodalmam nem alaptalan. Kifejezetten rossz passzban volt.

De aztán mögém mutatott, azt mondva: – Basszus, nézd csak.

Odanéztem, de nem jöttem rá, hogy mit akar mutatni.

– Mi a…? – mikor visszafordultam, a kaszinótojásom már félig a szájában volt. Tudván, hogy a sajátját már megette, a pillantásom az üres tányéromra esett, és felnyögtem.

– Az az én tojásom?

A maradékát még félig a szájánál tartva vigyorgott, és rágni kezdett.

– Nem etted meg.

A sokktól eltátottam a számat.

– A végére tartogattam. Semminek sincs jobb íze, mint Aspen kaszinótojásának.

– Akkor elsőként kellett volna megenned, mint ahogy én tettem. Úgy értem, mi van, ha történik valami, mielőtt az ennivaló végére érsz? Félrenyelhetted volna a szendvicsed, és megfulladsz. Jöhetett volna egy tornádó, és elfújja az egészet. Vagy valaki ellophatta volna? – Mint, ahogy ő tette.

A fogaim közt szűrtem: – Akarom az átkozott tojásomat.

– Tessék – mosolygott, és odatartotta a felét a tojásnak, amit még nem evett meg. – Megosztom veled.

Kikaptam a kezéből, és beledobtam az egészet a számba. Miközben rágtam ő csak vigyorgott, de hirtelen hasba vágtam. Nyögve és nevetve a hasát fogva dőlt hátra a pléden, amin Coltonnal osztoztunk. Az utolsó pillanatban elkapott engem is, és magával rántott.

– Oren – kiáltottam. De már magára is húzott, rendesen szétterültem rajta.

– Ha többet szerettél volna szívem, elég lett volna azt mondanod.

Megcsókolt, nyelvét egyből becsúsztatva. Mindig is vonzott a szája, ezért visszacsókoltam. Elfelejtettem, hol is voltunk és ki volt még körülöttünk, amíg Noel durván meg nem köszörülte a torkát.

– Bocsássatok meg!

Elhúzódtam Oren szájától, legördültem róla és felültem, rák vörös arccal és zavarban. Ahogy óvatosan lehajtottam a fejem és megtöröltem a szám, Oren felemelte a kezét és összehúzott szemöldökkel nézett Noelre.

– Miért? Fingottál?

Noel nem volt lenyűgözve. – Tényleg előttem kell megcsókolnod?

Visszatartottam a lélegzetemet, miközben Oren megmerevedett. Visszabámult Noelre, aztán vállat vont és visszadőlt a plédre, mintha a felhőket bámulná.

– Assz’em nem – válaszolta.

Hálásan megfogtam a karját, köszönetként, hogy nem állt bele a bátyámmal való vitába. Válaszul kinyújtotta a karját és megfogta a térdemet. Csukott szemmel elkezdte masszírozni a vádlim térdtől bokáig, majd vissza. Ez úgy tűnt, még jobban felbőszítette Noelt. Összeszorította az állkapcsát, a szeme csak Oren kezére koncentrált, semmi másra, pedig nem is ment a térdem fölé.

Szükségem volt egy kis szünetre a harcban, így megfogtam Oren kezét, megállítva ezzel.

– Menjünk a vízeséshez.

A szemei egyből kipattantak, és hirtelen felült: – Oké.

Melegség futott végig rajtam, ahogy eszembe jutott, hogy mit tettünk, mikor utoljára ott jártunk. De mikor felálltunk, Noel meglepetten felegyenesedett.

– Mit gondoltok, ti ketten hova mentek?

Mogorva tekintettel néztem rá. – Sétálni megyünk.

Noel a karjával mutogatva. – Colton, miért nem mész velük?

Csípőre tettem a kezem – Ez komoly?

Noel ártatlanul nézett vissza rám. – Miért?

– Nincs szükségünk egy gardedámra, aki visszatart minket attól, hogy valahol egymásnak essünk. Tisztában vagy azzal, hogy vele élek, ugye? Mi már...

Oren a számra tette a kezét. – Gyerünk kölyök – szólt Coltonnak. – Meg akarod nézni a vízesést?

– Igen – ugrott fel az izgatott Colton.

– Legyetek óvatosak! – figyelmeztetett hirtelen Noel.

Oren küldött neki egy lesújtó mosolyt. – Ne aggódj, bátyus. Visszakapod mindkét testvéred épen és egészségesen.

Otthagyva őt, Aspent és Brandtet, mi hárman elindultunk az elhagyatott ösvényen a vízesés felé.

Ahogy Colton előrement, megfogtam Oren kezét. – Annyira sajnálom.

Rám nézett, meglepetten felemelte a szemöldökét. – Miért? Nem csináltál semmi rosszat.

Sóhajtottam, és a fejem a vállára hajtottam. – Jobban kellett volna tudnom, hogy ti ketten nem fogtok csak úgy kijönni egymással.

Oren elsöpörte a hajam az arcomból – Ha valaha újra ki is jövünk egymással, egy sor ilyet kell, hogy átéljünk előtte, mint ezek.

Megcsókolta a homlokomat. – Talán jobb ezeken most túlesni.

Attól még mindig utáltam a tudatot, hogy miattam nem jönnek ki egymással – De...

– Hé, nem menj közel a széléhez – kiabálta felettem Oren.

Odafordultam, és Coltont láttam előttünk. Már elérte a vízesés partjait és pont visszanézett ránk, mikor a föld eltűnt alóla. Egyik pillanatban még ott volt és integetett nekünk, a másikban elnyelte a föld. Olyan gyorsan történt, hogy alig tudtam levegőt venni aközött, amit a szememmel láttam, és amit az agyam felfogott, hogy megtörtént. Aztán sikítottam:

– Colton! – odafutottam, de Oren gyorsabb volt.

Előbb odaért a széléhez, és kitartotta a kezét, vigyázva rám.

– Maradj ott. Ez a szar nagyon bizonytalan.

Megtorpantam, nem akartam még több bajt okozni.

Tehetetlennek érezve magam, a számra tettem a kezem, ahogy könnyek gyűltek a szememben. A vízesés annyira hangos volt, hogy Orennek kiabálnia kellett, ahogy visszanézett rám.

– Rendben van. Itt van. Nem esett le. Elkapta egy öreg fa gyökerét, abba kapaszkodik.

– Ó, hála az égnek. – Megkönnyebbülten a mellkasomra szorítottam a kezem.

A közeli víz enyhén permetezte a karom és lábam. Megrázkódtam, átkaroltam magam, azt kívánva, hogy tehessek valamit, ahogy Oren centiről centire haladt a széle felé, az egyik lábát megpróbálva a fix talajon tartani.

Fél térdre ereszkedett, és kinyújtotta az egyik karját oldalra, ahova reméltem, hogy az öcsémért nyúlt. A föld kb. két méterrel odébb megrepedt és a vízbe zuhant. Elakadt a lélegzetem, ahogy nagyobb darabok törtek le és estek a vízbe másodpercekkel később. Az, hogy úgy omlott le a föld, mint ahogy a flipperben a golyó pattog, arra késztetett, hogy még jobban imádkozzam, hogy Colton ne csatlakozzon hozzájuk.

– Caroline – szólt Oren rám nézve. A tekintetéből azonnal meg tudtam mondani, hogy valami komolyan nincs rendben.

– Mi van? – követeltem. – Jól van?

Oren bólintott, de még mindig elég… ramatyul festett. Ijedten? Lemondóan?

– Én… szeretném, hogy felkészülj rá, hogy elkapd, ha felhúzom. Oké?

– Oké – bólintottam, nem értve, hogy mire gondol, amíg meg nem mozdult.

Egy erőlködő nyögéssel, összeszorította a fogait és felrántotta a karját. Ahogy Colton ezzel egy időben felém repült a párkány felett, Oren alatt a föld megadta magát.

Colton belém csapódott, az ereje a földre kényszerített, és fenékre estem. Megragadtam és szorosan tartottam, rákmászásban hátrálva a parttól. Colton hozzám bújt, amíg biztonságos távolságra nem kerültünk. Ekkor félretoltam, és eszeveszetten Oren után kezdtem kutatni, de nem találtam sehol.

– Oh, Istenem! Oh, Istenem! Menj! – ragadtam meg Coltont, talpra állítottam és a piknikező helyünk felé tuszkoltam.

– Hozd Noelt! Gyorsan! Oren bajban van.

Ahogy bólintott és elrohant, az öklömbe haraptam és a part felé másztam.

– Oren? – sikítottam.

Tudnia kellett, hogy ez fog történni, mikor felhúzta Coltont. Tudta, hogy ő le fog esni. Attól féltem, hogy egyáltalán nem fogom megtalálni, zokogni kezdtem, mikor megláttam, aztán észrevettem, hogy ugyanabban a helyzetbe került, mint Colton volt, egy gyökéren lógott, alatta 10 méterrel a sziklás folyó rohanó vize. Mikor felnézett és meglátott, a szeme megtelt félelemmel.

– Ne! Menj vissza!

De a gyökér, amibe kapaszkodott, nem tudta megtartani a súlyát olyan jól, mint ahogy Coltonét. Elkezdett lecsúszni a szakadékon, és ahogy próbált kapaszkodni, elnyújtóztam a hasamon, hogy nagyobb része a testemnek szilárd felületen legyen, aztán érte nyúltam.

A kezem után nyújt, de mikor rendesen megfogta, nem voltam felkészülve a súlyára, és előre kezdtem csúszni a hasamon, közeledve a széléhez. Kosz, fű és kövek álltak a hasamba és karomba.

– Csúszol – kiabálta. – Ne! Engedj el!

De a pokolért sem engedtem volna el. Lerúgtam a szandálom és mezítláb a földbe kapaszkodtam, lassítva a folyamatot, de Oren még mindig nehéz volt, és a karom sikoltott a fájdalomtól.

Hallottam a távolban Noelt a nevem kiabálni. Jött, szaladt felénk. Már majdnem ott volt.

– Csak egy kicsit még… – nem tudtam befejezni a mondatot, túlságosan kifeszült voltam és kifulladtam.

Oren összeszorította a fogát és megpróbált felmászni, de ahányszor a cipőjét a földbe vájta, annyiszor mállott szét alatta. A feje vörös volt az erőlködéstől, a szemeiben pánik ült. Az összeszorított fogain keresztül kiabálta. – Nem esel le velem.

Csak rámosolyogtam, bár a szemem könnybe lábadt a kimerültségtől és félelemtől.

– Te ugrasz, én is ugrok, igaz, Jack?

Bánat öntötte el az arcát. Azt hittem sírni fog, de csak megrázta a fejét, és a helyét az a kifejezés vette át, ahogy irántam érzett.

– Istenem, de szeretlek – mondta.

Aztán elengedte a kezem.